Hurok
A regényről megjelent tudósítások, kritikák
Élet és Irodalom - 2014. 05. 30.
http://www.es.hu/pogranyi_peter;nyakunkon_feszul;2014-05-30.html
Pogrányi Péter
A cím, ahogy a szerző előző könyvében, a Rükvercben is, egyszerűen összefoglalja az elbeszélői szerkezet lényegét, már a kezdet kezdetén segítséget nyújtva az olvasáshoz, de rögvest megfosztva ezzel a befogadót a ráismerés örömétől. Ott az időrend megfordítása, az új kötetben pedig a történetek lépcsőzetes, láncszerű egymásba öltése és körkörös struktúrává szervezése az a műfogás, ami köré az egész szöveg felépül. Nyolc szereplőt vonultat fel a nyolc különálló, de a szereplők révén mégis összefüggő fejezet: minisztertől prostituáltig ível a "társadalmi körkép, mely a végén várva várt csattanóként saját farkába harap", és a kör, hipp-hopp, bezárul.
A könyv egyik mérhetetlenül egyszerű tézise a következő: az ember az alárendeltjével, a nála kiszolgáltatottabbal per definitionem kegyetlenül bánik, a hatalmát, akármekkora is az, hatalmaskodásra használja; ehhez pedig kapóra jön a második tézis, miszerint kivétel nélkül mindenkinek van valami rejtegetnivalója, tehát könnyen megzsarolható. Ez a sötét és baljós emberkép a könyv kiindulópontja: mintha csak az lenne a célja, hogy ennek jogosságát alátámassza.
A szereplőknek nincs egyéniségük: sem a mindentudó elbeszélő szólama, sem a pergő dialógusok amelyeken néhol átüt a megcsináltság érzete, mintha a nézőtér felé forduló színészeket hallanánk, akiknek néhány mondatban sietve kell felvázolniuk jelenetük körülményeit nem adnak nekik saját személyiséget, amitől az egyes figurák ellehetetlenülése, összeomlása megrendítő élménnyé válhatna. Inkább csak típusok ők, egy-egy akár a közéletből is ismerős viselkedésmód, szerep jelképei. Nem nagyon van okunk rokonszenvezni egyikőjükkel sem: természetes empátiánkat, a megalázottal való együttérzést rögtön érvényteleníti a rákövetkező jelenet, amelyben a szerep cserélődése után minden figura úgy adja tovább a pökhendiséget és a lenézést, ahogy kapta.
E jelzésértékű alakoknak tehát csak két oldaluk van: egy megalázkodó és egy megalázó, tertium non datur. Pedig éppen a kettő között, az eleve-rossz és eleve jó közötti mezsgyén nyílhatna tér az erkölcsi dilemmák kibontakoztatására.
Itt-ott felsejlik a minta: a Hurok kétségkívül a kortárs Magyarországon játszódik, nemcsak az állami szintre emelt üzemszerű korrupció, de a gazdasági és politikai élet összefonódására tett utalások is világossá teszik ezt. Ugyanakkor úgy tűnik, a könyvbéli történetek csak felmutatnak egy adott állapotot mindenki velejéig korrupt, minden üzlet jó előre le van zsírozva , de ezzel meg is elégszenek. Túl a finoman elrajzolt jelenetek színpadias báján "Én, ha akarom, államtitkárnak szólítalak. De ha akarom, kisfaszomnak. Értem, miniszter úr!" (azért ezt a párbeszédet én nem tekinteném realisztikusnak) a betonbiztosan tekintélyelvű, szolgalelkű mentalitás írói felmutatása rendkívül lesújtó ítélet a társadalom egészéről és annak különböző rétegeiről egyaránt. És ha igaz, akkor a szolidaritás krónikus hiányától szenvedő társadalmunk számára valóban nincsen remény, és ennek a szép nagy körnek, amelyben finoman szólva mindenki a rövidebbet húzza, csak akkor szakadhat vége, ha a vakvéletlen segítségünkre siet, mint ahogy ez a zárófejezetben történik. Ott ugyanis a hurok, immár valóságos kötélből, annak a miniszternek a nyakán feszül, kéjes élvezetet majd kisvártatva a halálát is okozva, aki az egész romlássorozatot, az összeomló egzisztenciák dominóláncát elindította. Minden összefügg mindennel, ebben a világban minden determinált, nincs is jó választás. Ahogy az elittől a szegényekhez ér a sor (jellemző és pontos, hogy középosztály nincs), úgy jelennek meg egyre erőteljesebben az emberi érzelmek, például a testvéri szeretet vagy a minden józan belátást felülíró szerelem. Azért itt is a pénz szava számít leginkább: de az sem hozza el a boldogságot. Hiszen az eleve hiányzik a rendszerből.
[ « Vissza ]