Hurok
A regényről megjelent tudósítások, kritikák

Élet és Irodalom - 2014. 05. 30.
http://www.es.hu/pogranyi_peter;nyakunkon_feszul;2014-05-30.html

Pogrányi Péter

A cím, ahogy a szerző előző könyvében, a Rükvercben is, egyszerűen összefoglalja az elbeszélői szerkezet lényegét, már a kezdet kezdetén segítséget nyújtva az olvasáshoz, de rögvest megfosztva ezzel a befogadót a ráismerés örömétől. Ott az időrend megfordítása, az új kötetben pedig a történetek lépcsőzetes, láncszerű egymásba öltése és körkörös struktúrává szervezése az a műfogás, ami köré az egész szöveg felépül. Nyolc szereplőt vonultat fel a nyolc különálló, de a szereplők révén mégis összefüggő fejezet: minisztertől prostituáltig ível a "társadalmi körkép”, mely a végén várva várt csattanóként „saját farkába harap", és a kör, hipp-hopp, bezárul.

A könyv egyik mérhetetlenül egyszerű tézise a következő: az ember az alárendeltjével, a nála kiszolgáltatottabbal per definitionem kegyetlenül bánik, a hatalmát, akármekkora is az, hatalmaskodásra használja; ehhez pedig kapóra jön a második tézis, miszerint kivétel nélkül mindenkinek van valami rejtegetnivalója, tehát könnyen megzsarolható. Ez a sötét és baljós emberkép a könyv kiindulópontja: mintha csak az lenne a célja, hogy ennek jogosságát alátámassza.

A szereplőknek nincs egyéniségük: sem a mindentudó elbeszélő szólama, sem a pergő dialógusok – amelyeken néhol átüt a megcsináltság érzete, mintha a nézőtér felé forduló színészeket hallanánk, akiknek néhány mondatban sietve kell felvázolniuk jelenetük körülményeit – nem adnak nekik saját személyiséget, amitől az egyes figurák ellehetetlenülése, összeomlása megrendítő élménnyé válhatna. Inkább csak típusok ők, egy-egy – akár a közéletből is ismerős – viselkedésmód, szerep jelképei. Nem nagyon van okunk rokonszenvezni egyikőjükkel sem: természetes empátiánkat, a megalázottal való együttérzést rögtön érvényteleníti a rákövetkező jelenet, amelyben – a szerep cserélődése után – minden figura úgy adja tovább a pökhendiséget és a lenézést, ahogy kapta.

E jelzésértékű alakoknak tehát csak két oldaluk van: egy megalázkodó és egy megalázó, tertium non datur. Pedig éppen a kettő között, az eleve-rossz és eleve jó közötti mezsgyén nyílhatna tér az erkölcsi dilemmák kibontakoztatására.

Itt-ott felsejlik a minta: a Hurok kétségkívül a kortárs Magyarországon játszódik, nemcsak az állami szintre emelt üzemszerű korrupció, de a gazdasági és politikai élet összefonódására tett utalások is világossá teszik ezt. Ugyanakkor úgy tűnik, a könyvbéli történetek csak felmutatnak egy adott állapotot – mindenki velejéig korrupt, minden üzlet jó előre le van zsírozva –, de ezzel meg is elégszenek. Túl a finoman elrajzolt jelenetek színpadias báján – "Én, ha akarom, államtitkárnak szólítalak. De ha akarom, kisfaszomnak. – Értem, miniszter úr!" (azért ezt a párbeszédet én nem tekinteném realisztikusnak) – a betonbiztosan tekintélyelvű, szolgalelkű mentalitás írói felmutatása rendkívül lesújtó ítélet a társadalom egészéről és annak különböző rétegeiről egyaránt. És ha igaz, akkor a szolidaritás krónikus hiányától szenvedő társadalmunk számára valóban nincsen remény, és ennek a szép nagy körnek, amelyben finoman szólva mindenki a rövidebbet húzza, csak akkor szakadhat vége, ha a vakvéletlen segítségünkre siet, mint ahogy ez a zárófejezetben történik. Ott ugyanis a hurok, immár valóságos kötélből, annak a miniszternek a nyakán feszül, kéjes élvezetet – majd kisvártatva a halálát is – okozva, aki az egész romlássorozatot, az összeomló egzisztenciák dominóláncát elindította. Minden összefügg mindennel, ebben a világban minden determinált, nincs is jó választás. Ahogy az „elittől” a szegényekhez ér a sor (jellemző és pontos, hogy középosztály nincs), úgy jelennek meg egyre erőteljesebben az emberi érzelmek, például a testvéri szeretet vagy a minden józan belátást felülíró szerelem. Azért itt is a pénz szava számít leginkább: de az sem hozza el a boldogságot. Hiszen az eleve hiányzik a rendszerből.

[ « Vissza ]