Hurok
A regényből irodalmi folyóiratokban megjelent részletek, novella adaptációk

Élet és Irodalom - 2014. 03. 14.

Kerékgyártó István

A BÉKA SZÉTLAPÍTÁSA
LVIII. évfolyam, 11. szám, 2014. március 14

A sötétkék Mercedes a minisztérium épülete előtt állt meg, kiugrott belőle a sofőr, hogy nyissa a hátsó ajtót, de a miniszter megelőzte. Fürgén kiszállt, és odaszólt neki: egyre lassúbb vagy, mire a sofőr levette sapkáját, megtörölte izzadt homlokát, és nézte, ahogy főnöke a két tisztelgő kormányőr között beviharzott az épületbe.

A forgó acélrudas beléptető rendszert csak két éve szerelték föl, és mellé egy kis fémkaput is tettek, melyet az egyenruhás őrség kizárólag a miniszternek nyitott ki, hogy ne kelljen ágyéka illetlen mozdulataival átverekednie magát a forgó alkalmatosságon. Az államtitkárok csak az első hónapban használhatták a kiskaput, aztán a miniszter személyi titkárával megüzente az őrség parancsnokának, hogy "rajtam kívül senki sem mehet át rajt, az államtitkárok lökődjék csak a pöcsükkel a forgóajtót".

Az első emeleten a személyi titkár széles gesztussal nyitotta ki főnöke előtt a miniszteri titkárság faragott ajtaját, majd a titkárnő szobájából nyíló, bőrrel párnázott ajtót. A miniszter, anélkül, hogy bárkinek is köszönt volna, belépett a szobájába, a fekete neobarokk íróasztal mögötti trónus méretű karszékébe dobta magát, és kiszólt a főnöki telefonon a titkárnőnek, hogy a kávé mellé hozza majd be a személyi titkárt is, mert postáznak. A koloniálszekrényhez lépett, rövid válogatás után elővett a vitrinből egy üveg Camus konyakot, meghúzta, aztán az intarziás dohányzóasztalhoz ment, belehuppant a mély, füles fotelba, és várt, miközben a falon függő rikító virágcsendéletet nézegette, melynek vázájából egy szál sárga krizantém a dúsan hímzett abroszra hullt.

– Gyertek! – kiáltotta a miniszter, mikor kopogtak.

Egy-egy hatalmas méregzöld műbőr mappával a hóna alatt megjelent a személyi titkár és a titkárnő. Indult a postázás. A személyi titkár a miniszter elé terjesztendő levelek tartalmáról egyenként beszámolt, a válaszlevelek tervezetét főnöke elé tolta, aki ezeket aláírta, miközben a titkárnő szenvtelen arccal jegyezgette a miniszter utasításait. Úgy fél óra elteltével a miniszter nagyot nyújtózva megszólalt.

– Sok van még, bazmeg?

– Már csak néhány, miniszter úr, kérlek. Azonnal végzünk – felelte a személyi titkár, és arra gondolt, ha a párt ifjúsági szervezetében sikerül a puccs, megszabadul ettől a szeméttől, és megkapja azt a helyettes államtitkári állást, persze nem ennek a büdös bunkónak a tárcájánál.

– A tököm kivan ettől a sok hülye levéltől. Miért nem szűritek meg? Személyi titkár. Az én személyi titkárom, és folyton kibaszik velem.

– Ha tudnád, miniszter úr, hány leveled jön! A többségét rászignálom a szakállamtitkárokra, főosztályvezetőkre, de vannak ügyek, amelyek kényesek – felelte a legalázatosabb hangján a személyi titkár.

– Persze, kényesek.

– Vagy a szaktudásodat igénylik.

– Na, haladjunk, elég a seggnyalásból! – mondta a miniszter, és mikor kimondta, elmosolyodott. Meglágyult. Pontosan tudta, hogy alakoskodik a titkára, valójában utálja őt, de annál édesebb így a seggnyalás.

– A következő levél egy felkérés, hogy nyisd meg az Operabált – folytatta a személyi titkár.

– Aztán hol jó az nekem, kisköcsög? – kérdezte a miniszter, mert tudta, mennyire utálja beosztottja, ha így szólítja. A fiú szemén látta a gyűlöletet, és azt is észrevette, hogy bal keze ökölbe szorult. – Megütnél, mi? – mosolyodott el. És várta, hogy az ütés helyett valami alázatos válasz érkezzen.

– Nagy a sajtója az Operabálnak, miniszter úr, kérlek. Tévé, fotósok. Mosoly, vakuk, fekete szmokingok, fehér ingmellek, ezért lenne ez neked jó – fuvolázta a titkár, miközben az ökle ellazult.

– De beleélted magad.

– Egyszer szeretnék én is...

– Majd egyszer. Egyszer majd te is, kisköcsög. Na, akkor írjatok valami fasza megnyitószöveget!

– Meg-nyi-tó-szöveg. Igenis, miniszter úr – tüsténkedett a személyi titkár.

– De faszát ám! – mondta a miniszter.

A titkár elmosolyodott, és lelkesen bólogatott.

– Fasza lesz, miniszter úr. Aztán itt van még ez a pályázat. Tudod, már régen elígértük, de úgy látom, Bartus államtitkár úr mást hozott ki győztesnek.

– Mutasd! – nyúlt a levél után a miniszter, hosszan nézte, végül üvöltve folytatta – Bazmeg! Ez az én államtitkárom? Na, van még valami?

– Lenne még itt egy... – próbálkozott a személyi titkár, de főnöke felugrott.

– Majd holnap folytatjuk. Most tünés.

A titkár megállt az ajtóban, és mielőtt kilépett volna, mosolyogva visszaszólt.

– Köszönöm, miniszter úr, hogy áldozott rám a drága idejéből. Ma is hatékonyak voltunk, miniszter úr.

Becsukta maga mögött a vastagon párnázott ajtót, és hajbókoló csinovnyikból visszaváltozott harmincéves yuppie-vá.

– Hatékonyak. Még hogy ő hatékony. Miért kell nekem ezt a kis hülyét hallgatnom? – fordult a miniszter a még mindig mereven ülő titkárnő felé, mikor titkára elhagyta a szobát.

Ekkor különös átalakuláson ment át a titkárnő. Lassan felállt, letette az asztalra a jegyzetfüzetet, kirázta testéből a merevséget, végignyalintott ajkán, és megszólalt.

– Tudod, te azt jól, Jenő, nagyon is jól tudod.

– De miért is?

– Mert nem bízik benned a frakció. A nyakadra ültették, hogy figyeljen.

– Gondolod, hogy ezt a kis okostojást azért tették a nyakamra?

A titkárnő kigombolta a blúza felső gombját, beletúrt a hajába, közelebb lépett a miniszterhez, és az arcába suttogta:

– Mindent jelent rólad a frakcióvezetőnek.

– Azt mondod? – kérdezte a miniszter, miközben bal kezével vakargatni kezdte a jobb heréjét, mint mindig, ha elbizonytalanodott.

– Azt. Nem is akármilyen forrásból – suttogta a titkárnő.

– Kitől hallottad?

– Azt nem mondhatom meg – lépett hátrébb a titkárnő.

– Ne baszakodjál má’! – lágyult meg a miniszter hangja, és mosolyogni próbált.

– Na jó. Ő maga vallotta be nekem – felelte a titkárnő.

– Ez tényleg biztos forrás. Amúgy meg jelentsen. Leszarom. A nagyfőnök bír engem. Kinyalhatják. Az egész parlamenti frakció. – Nagy a pofád, Jenő. Nagyon nagy a pofád. Aztán mi van, ha ejtenek? – és a kezében lévő gyorsíróceruzát a magasba emelte, és elengedte – Hoppá, így – mondta, aztán lehajolt a ceruzáért, vigyázva, hogy hajlás közben a fenekét mutassa, ahogy a szoknya ráfeszül. – Ajaj, kitört a hegye – emelte föl a ceruzát. – Tudod, neked is könnyen kitörhetik a nyakad. Ennyi, mint ez a ceruza. Csak egy pillanat. Volt hegye, nincs hegye. Ma még miniszter, holnap egy senki.

– Most mit baszogatsz?! – horkant föl a miniszter.

– Biztosan megérdemled.

– Hát hogy beszélsz velem? Mit képzelsz te?

A titkárnő a miniszter arcához hajolt, és lassan tagoltan mondta.

– Azt képzelem, hogy volt már annyit a farkad a számban, hogy így beszéljek veled.

– De hát mikor? Utoljára... hány éve is?

– Két éve. Abban a somogyi vadászházban – felelte a titkárnő.

– Na látod. Megmondtam, nem azért hoztalak magammal – folytatta a miniszter.

– Tudom én, mér’ hoztál. Mert bennem megbízhatsz. Csak bennem bízhatsz meg – mondta a titkárnő, és a férfi felé nyúlt, hogy megsimogassa az arcát, de az ellökte a kezét.

– Küldd be nekem Bartust!

A titkárnő a miniszteri íróasztalhoz ment és tárcsázott.

– Államtitkár úr, a miniszter úr hívatja – mondta a kagylóba, és kiment a szobából.

A miniszter még vakarózott egy darabig, aztán kinyitotta az üveges szekrény középső ajtaját, ezúttal egy Remy Martint emelt a szájához, és meghúzta.

– Gyere – kiáltotta, mikor kopogtak.

– Parancsolj velem, kérlek – mondta az államtitkár.

A miniszter intett, hogy üljön le.

– Bartus, szerinted miért vettelek magam mellé?

– Hogy érted ezt, kérlek? – kérdezte pislogva az államtitkár, és összehúzta magát a fotelben. Olyan kicsire, amilyenre csak tudta. Mint egy magára maradt antilop, mely látva, hogy a csorda már elszaladt, és ő egyedül áll szemben a gepárddal, a földre kuporodik, mintha már nem is élne. Tudta, hogy ezt szereti a miniszter. Ha megalázkodnak előtte. Ez tompítja a haragját.

– Úgy értem, ahogy mondtam. Mit gondolsz, minek hoztalak ide? – kérdezte ismét a miniszter. – Miért vettelek magam mellé? Miért nem hagytalak abban a kibaszott megyei hivatalban megrohadni? Mondd, miért szívatsz engem?

– Mᒠhogy a fenébe szívatnálak?

– Én is ezt kérdem magamtól. Hogy mer szívatni engem ez a kis tetű?

– De kérlek, hogy én, téged? Ne hergeld magad, kérlek.

A miniszter fölállt, és váratlanul megnyugodott. Kisimultak a vonásai. Szinte mosolygott, és ettől valahogy félelmetesebb lett. Bartus hátán végigfutott a hideg. A miniszter halkan, kedvesen szólt.

– Kérlek, kérlek. Mindig csak ez a kérlek. Mondd, Bartus, kit hoztál ki győztesnek abban a fehérvári nagyberuházásban?

Ez tud valamit, vagy inkább sejt valamit, gondolta az államtitkár. Előrehajolt, és kényszeredett mosollyal megjegyezte:

– A Ferkantert. Az tette a legjobb ajánlatot.

– Most ugye viccelsz?

– Magasan övé volt a legjobb ajánlat.

A miniszter arca újra elkomorodott, és most már üvöltött.

– És ki a faszomé ez a Ferkanter? Kivel játszol te össze a hátam mögött, Bartus? A frakcióvezető mondta neked, hogy ez a Ferkanter, vagy mi a szar nyerjen?

– Ugyan már, csak nem képzeled, hogy a hátad mögött...

– De képzelem! Megmondtam, ki legyen a győztes. Hát itt tartunk, Bartus, leszarod, amit mondok.

– Hogy merném én leszarni, amit te mondasz.

– Akkor miért nem az én jelöltem nyert?

– Az a gond, kérlek, vagyis, kérlek nélkül, szóval az a gond, hogy érvénytelen volt a jelölted pályázata. De ha érvényes lett volna, akkor is sokkal drágább ajánlatot adott, mint a Ferkanter.

– Azt akarod mondani, hogy senki nem áll e mögött a Ferkanter mögött, és mégis ő nyert? Csak mert ő adta be a legjobb pályázatot? – hitetlenkedett a miniszter, és azon törte a fejét, hol lehet itt az átverés – Hát hülye vagy te?

– Nem, illetve, ha gondolod.

– Gondolom.

– Tudod, miniszter úr a te jelölted, sajnos – nagyot sóhajtott, mint aki őszintén sajnálja – nemcsak magas árat adott, de a kiírásnak sem felelt meg. – Mi az, hogy nem felelt meg?

– A pályázat tartalmi elemei... meg a... meg a határidő.

Ahogy kimondta, azonnal rájött, racionális érveivel csak olajat önt a tűzre.

– Mi az, hogy nem felelt meg? Hát ki csinálta azt a kibaszott kiírást? – üvöltött a miniszter.

– Mi – felelte az államtitkár, és megint összehúzta magát, mert érezte, most jön főnöke nagy kitörése. Ha ezt mozdulatlanul, arcrándulás nélkül végighallgatja, talán megússza.

– Na látod, Bartus, akkor újra kiírjuk. Mi írtuk ki, mi vonjuk vissza. Addig pályáztatunk, amíg a mi emberünk nem nyer. Nekem kell ezt is megoldanom? Hát hülyét kapok. Barmokkal vagyok körülvéve. Az ember gürizik, tekeri a biciklit, kiteszi a lelkét, és nem bízhat a saját embereiben. Szabotálják az utasításait. Mit utasításait, a kéréseit! Én csak kérek, kedves államtitkár uram, hogy bassza az anyját, lesz már szíves az én emberemet kihozni győztesnek abban a rohadt pályázatban? Hát nem tetszik érteni, hogy neki lett ez kiírva? A kibaszott uniótól csakis azért jön az a kurva pénz, hogy megnyerje az emberünk. Kintről villamos csengetése hallatszott, aztán fékcsikorgás, a miniszter az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, kinézett, még mindig fújtatott a dühtől. Ha kiderül, hogy átverte, bizony isten, eltapossa, mint... mint kamion a sztrádára mászott békát! És már látta is, ahogy a békán átrobog a kamion, aztán a szétlapult tetemet látta. Az államtitkárra pillantott, aki halálsápadtan ült a fotelban. Aztán megint az ablak felé fordult, a tér fáin már alig látszott zöld levél, sárgán, vörösen, barnán virítottak a platánok. Nézte a tarka, őszi foltokat, és lassan megnyugodott.

– Rendben, főnök, érvénytelenítem a pályázatot, és újra kiírom – mondta ekkor az államtitkár.

– Mi a faszom az, hogy főnök? Jó, hogy nem komám, vagy hogy oké, haver. Miniszter úr! Érted? Miniszter úr.

– Értem, miniszter úr – sóhajtott az államtitkár, és úgy érezte, megúszta. Mindenesetre túl van a nehezén, mert főnöke ebben az új, az ügy szempontjából lényegtelen kerékvágásban folytatta.

– Én, ha akarom, államtitkárnak szólítalak. De ha akarom, kisfaszomnak.

– Értem, miniszter úr.

Ekkor a miniszter az államtitkárhoz lépett, a vállához hajolt, majd fölegyenesedett, és elkiáltotta magát.

– Bazmeg, te büdös vagy!

Az államtitkár is szaglászni kezdett. A hónaljához hajolt. Ez a fordulat meglepte, de úgy gondolta, ez a kis alázás még mindig jobb, mintha a Ferkanter-ügyet feszegetné tovább, amin ezúttal ő keresett, és nem a főnöke. Nem is keveset.

– Gondolod, miniszter úr? Talán megizzadtam egy kicsit – felelte, megint a hónaljához hajolt és szaglászott.

– Most meg azt mondod, hogy megizzasztottalak. Hogy miattam vagy ilyen büdös.

– Miattad? Dehogyis, miniszter úr.

A miniszter még nem tudta, mi történhetett a Ferkanter-ügyben, de már voltak elképzelései, hogyan és kivel vizsgáltatja ki. Biztos volt benne, hogy bűzlik itt valami, és nem csak ennek a baromnak a hónalja. Ki fogja vizsgáltatni, és ha sáros ez a Bartus, akkor eltapossa, gondolta, és megint látta a szétlapított békát. De mivel nem akart egyetlen lapot sem kijátszani a leendő vizsgálattal kapcsolatban, újra fokozódó dühét másként adta ki. A hosszú hallgatás után váratlanul felkiáltott.

– Hogy kínozom a beosztottaimat, azt mondod, bazmeg? Lehet. Csakhogy mindent nekem köszönhettek. Te, a szakállamtitkárok, a főosztályvezetők, mindenki. Mert beültettelek benneteket a tutiba. Tizenharmadik havi fizetés, sofőr, kocsi, titkárnő. Kormányüdülő, külföldi utak. Minden. – A miniszter egészen elhalkult. Szinte suttogott. Olyan volt most, mint egy kissé elhízott buddhista tanítómester. – Tessék, menj ki az életbe! Vállalkozzál! Vagy menj el egy magáncég alkalmazottjának! Meghalnál! Te csak az államnak dolgoztál eddig. Ott kint te meghalnál. Én tudom, én csináltam. Elhiszed, hogy te ott meghalnál?

– El – suttogta sápadtan az államtitkár.

– Elhiszed, hogy ott éhen döglenél?

– El, miniszter úr.

– Ne hidd, hogy ennyivel megúsztad. Kivizsgáltatom az elmúlt két év összes pályázatát, amibe belepiszkáltál. Ha csak egyet is találok, ahol simliztél, kicsinállak. Szétlapítalak – itt megállt, hogy gondolatban a kinyúlt békánál időzhessen.

Az államtitkár keze remegni kezdett, és ő is a szétlapításon tűnődött, bár nem értette.

– Na, most menjél szépen, mosakodjál meg, fújjál magadra dezodort, aztán írd át a pályázatot! – fejezte be a miniszter, a bölcs tanító hűvös, tárgyilagos hangján.

– Igenis, miniszter úr – felelte az államtitkár, és kihátrált a szobából.

Ekkor belépett a titkárnő, aki eddig az ajtó előtt hallgatózott.

– De nagy geci vagy te, Jenő! – mondta.

– Kussoljál, mert téged is szétlapítalak.

– Szétlapítasz? – kérdezte csodálkozva a titkárnő.

– Mint egy békát a kamion – felelte a miniszter, és megkönnyebbült. Jólesett neki kimondani.

A nő ijedten kihátrált, a miniszter az ablakhoz ment, elhúzta a függönyt, nézte a fákat, aztán a szekrényhez ment, találomra előkapott egy üveget, meghúzta, csak utána nézte meg a címkéjét. Calvados Christian Drouin, olvasta. Milyen jó ez az íz így ősszel, az érett, már-már rothadó alma zamata, tűnődött, és húzott még egyet. Leült az íróasztalhoz, nézte a krizantémot a képen, ilyenkor jöttek a legjobb gondolatai. Aztán papírt tett maga elé, hogy pontokba szedje Bartus államtitkár kicsinálásának tervét.

[ « Vissza ]