Hurok
A regényből irodalmi folyóiratokban megjelent részletek, novella adaptációk

Librarius - 2014. 03. 16.
http://librarius.hu/2014/03/16/kerekgyarto-istvan-hurok

Kerékgyártó István: Hurok

A KÖNYVFESZTIVÁLRA JELENIK MEG A KALLIGRAM KIADÓNÁL KERÉKGYÁRTÓ ISTVÁN HUROK CÍMŰ ÚJ REGÉNY, AMIBŐL ITT A BIZALMI KÉZ CÍMŰ FEJEZETET OLVASHATJÁTOK.

Bartus Ferenc államtitkár ezen a délelőttön maga vezette szolgálati kocsiját, mint mindig, ha nem akarta, hogy a sofőrje össze-vissza beszéljen, hogy merre járt, kivel találkozott. Mert ezek – és itt a sofőrökre, titkárnőkre gondolt – mind össze-vissza pofáznak, mondogatta a feleségének, hiába vagyok velük, olyan jó, mint a drága édesapjuk. Ezeknek a vérükben van a cselédtempó, irigyek, folyton kibeszélik a jótevőjüket.

A Váci úton ment kifelé, az emnullás előtt lekanyarodott, és egy gyári portaépület elé állt be.

– Vár az igazgató – szólt ki a portásnak, aki már nyitotta is a sorompót.

Beparkolt az irodaépület elé, kiszállt, és mielőtt belépett volna, az üvegajtón megcsillant az üzemcsarnokok tükörképe. Hátrafordult, nézte a hosszan elnyúló épületeket, és eszébe jutott, hogy még soha nem járt bennük. Tulajdonképpen inkább csak sejtette, mint tudta, mit gyártanak a csarnokokban. Annyit tudott, hogy az állam valamiért szereti ezt a gyárat, eddig nem kívánt lemondani róla. Egyik kormány sem. A politikusok elhelyezték cimboráikat az igazgatóságban, de persze a gazda iránti feltétlen lojalitás alapkövetelmény.

Miközben nézte a harmonika formájú üvegezett tetejű csarnokokat, az első emeleti ablakban meglebbent a függöny. Leskelődik, gondolta Bartus, ott áll, és lesi, hogy jövök. Hát lessed, Lali, nem sokáig lesheted.

Kóbor Lajos igazgató a lépcsőfordulóban várta, onnan kísérte az irodájába, belékarolt, nyájaskodott. A dohányzóasztalhoz ültette, zöld üvegpalackot meg két kupicát vett elő, aztán akkurátusan, nagyot cuppantva kihúzta az üvegből a parafa dugót és töltött.

Ittak, aztán megrázkódtak az pálinkától. Mindketten túl voltak már az ötvenen, de Kóbor igazgató jóval elegánsabban öltözött, mint az államtitkár. Kétsoros sötétkék bankárcsíkos öltönyéhez széles vörös-kék csíkozású nyakkendőt viselt, lábán konyakszín Vass cipőt. Látszott, nem csak lopni tudta az állam pénzét, de az elköltéséhez is értett. Pedig amikor a gimnáziumból a Gödöllői Agrártudomány egyetem gépészeti karára került, beérte egy kopott farmerrel és néhány pólóval. Hogy kikupálódott ez, nézte Bartus az igazgatót.

– Ötvenkét fokos – suttogta Kóbor, mert marta a torkát a pálinka.

– Miből készült!

– Irsai Olivérből! – felelte Kóbor.

– De nem borpárlat vagy törköly?

– Nem, a szőlőbogyót főzettem ki.

– Egészen jó! Nekem egy kicsit illatos, de azért jó – felelte Bartus, aztán hirtelen átrendeződtek a vonásai. A derű lemállott az arcáról, keserűen elhúzta a száját. – Mindenesetre jobb, mint a gazdája.

– Ezt hogy érted?

– Ahogy mondom.

– Valami baj van velem?

– Csak az van.

– Velem?

– Mással is, de főleg veled.

– Hát mi bajod? Nem jól megy a cég?

– Leszarom. Az biztosan megy, ez egy állami vállalat, ha elszúrsz valamit, beletolja az állam a pénzt.

– Azért, ez nem ennyire egyszerű, Ferikém. Azt tudod, ugye, hogy folyton ott lebeg a fejem fölött a pallos. Bármikor szólhat a miniszterelnöknek az egyik nagykutya, persze, csak ha akkora kutya, hogy bátran mondhat ilyet, hogy drága miniszterelnök úr, mondjál már valami baráti árat erre a gyárra, mert megtetszett nekem.

– Honnan veszed ezt?

– Sehonnan. De az elvi lehetősége megvan.

– Hülye vagy te?! Milyen alapon gyanúsítgatod itt nekem a miniszterelnököt? – Csak úgy mondom...

– Ne mondd! Nem azért jöttem, hogy a hülye feltevéseidet hallgassam, hanem hogy rólad beszélgessünk.

– Rólam?

– Igen rólad. Hogy mit csináltál azzal, amit rád bíztam, mint barátra. Mondhatnám, bizalmi kézre.

– De hát miről beszélsz, Feri?

– Arról, hogy átversz. Azért jöttem ma ide, hogy ezt tisztázzuk. – Felállt, tett egy kört a szobában. A vitrinhez lépett, megfogott egy-egy tárgyat, kinyitotta az üveges szekrény ajtaját, elővett egy tizenöt éves Ballantine’s-t, mutatta Kóbornak, aztán visszatette. – Te aztán tudsz élni! Csinos kis vállalati iroda, bizony isten, jobb, mint az én államtitkári szobám. Drága öltöny – odalépett a fotelben ülő Kóborhoz, előrehajolt, és hirtelen megragadta a másik hajtókáját. – És mégis átversz engem. Méghozzá csúnyán átversz, Lali.

– Hogy én téged, aki felügyeli a cégem? Az államtitkáromat? A régi cimborámat, a gimis osztálytársamat? Átverlek? Hát te tettél ide igazgatónak.

– Pontosan! – rángatta még mindig a hajtókát Bartus.

– De hisz tőled függök!

– Hát ez az. Hogy te milyen jól látod. De akkor miért mész szembe velem? – kérdezte Bartus, miközben elengedte a másik zakóját, és visszahuppant a fotelbe. – Miről beszélsz, Ferikém? – kérdezte remegő hangon Kóbor, és megpróbálta visszarángatni felcsúszott zakóját.

– Hogy keversz a minisztériumi pályázatokkal. Hiába mondtam, hogy kezeld az ajánlatokat. Hogy az nyerjen, akit én mondtam. Összevissza jönnek az ajánlatok. – Tudod, milyen nehéz? Mondhatom én, vannak, akik szarnak rám – mondta szipogva, miközben összegyűrt reverjét próbálta lesimítani.

– Tudják, hogy az én emberem vagy és mégis?

– Olykor igen.

– Miért nem szólsz ilyenkor?

– Nem akarlak minden szarral zavarni.

– Gondolod, az nem zavar, amikor nem az én csapatom nyer, és tízmilliókat veszítek?

– Gondolom… zavar.

– Nagyon zavar. Jobban zavar, mintha felhívnál, amikor elakadtál. Miért nem hívsz föl ilyenkor?

– Mert nem akarlak zavarni.

– Pont olyan hülye vagy, mint a gimnáziumban. Egyébként ezért választottalak, mert már akkor is hülye voltál.

– Hülye?

– Nagyon hülye. Tudod, rájöttem, két féle ember közül választhatok. Az okos gazemberek közül, és a hülye becsületesek közül. Okos becsületes nincs errefelé.

– Merrefelé?

– Hát errefelé. A politika környéki üzletben. Azért hoztalak ide. Itt ez a Kóbor Lali, régi cimbora, osztálytárs. A hülye becsületes fajtából. Naivan azt hittem, minden hülye becsületes.

– És nem?

– Most már látom, hogy nem. Itt vagy te. Hülye és becstelen.

Kóbor felpattant, az eredeti helyükre igazgatta a Bartus által elmozdított tárgyakat, aztán visszaült.

Eközben Bartus azon gondolkodott, hogyan nyúlhatott ennyire mellé ezzel a Lalival. Hülye volt ez mindig, diplomata is csak azért lett, mert kari KISZ titkárnak, aztán meg hallgatói párttitkárnak választották az egyetemen. Lassan angolul is megtanult, és persze elleste a nyugati kiküldöttektől a gentlemanöltözködést. Na, öltözködni azt tud, de semmit nem tud elintézni. Persze a magához való esze azért megvan, lopni azt tud.

– Nézd, ha arról nem is tudlak meggyőzni, hogy nem vagyok hülye… – mondta Kóbor.

– Hát nem...

– De arról biztosíthatlak, hogy becsületesen jártam el az ügyeidben.

– Tehát nem vertél át.

– Nem.

– Úgy igazítottad el a pályázókat, ahogy kértem.

– Úgy!

– Nem dolgoztál saját zsebre.

– Nem.

– Isten téged úgy segéljen.

– Isten engem úgy segéljen.

– Esküszöl.

– Esküszöm – emelte esküre a kezét Kóbor.

– A gyerekeid életére.

Itt egy pillanatra elgondolkodott, aztán rájött, hogy nem késlekedhet tovább, a másikra nézett, aki szúrós szemmel figyelte, és kivágta.

– Arra.

– A gyerekid életére esküszöl, hogy nem vertél át?

– A gyerekeim életére esküszöm.

– A Zsuzsáéra és … hogy is hívják a fiad?

– Andris.

– A Zsuzsáéra és az Andriséra.

– Igen. A Zsuzsiéra és az Andriséra – mondta, aztán behunyta egy pillanatra a szemét, átvillant az agyán, milyen ostoba babona is ez, és gyerekkorunkban hogy hittünk benne. Még hogy eskü. Hiszen nincs is isten, hát mi a fenétől olyan kellemetlen ez? Hamisan esküdni! Hát ez egy bulshit.

– De nagy szemét vagy te, Lali – mondta halkan, a fejét ingatva Bartus államtitkár. Kinyitotta a táskáját, egy dossziét húzott elő belőle, amiből kivett egy lapot, és a másik orra elé tolta. – Akkor ez mi? Akkor ez mi? – másodszorra már kiabált, és verni kezdte Kóbor fejét a dossziéval – Akkor ez mi? – üvöltötte. Kóbor ügyes mozdulattal kirántotta Bartus kezéből a papírt, egy pillanatra belenézett, aztán kapkodva a szájába kezdte tömködni.

Az államtitkár annyira meglepődött ezen, hogy szinte megmerevedett, semmit nem tett ellene, egy malajziai emlék villant föl benne, mikor a nemzeti parkból kifelé jövet, egy majom ugyanígy kapta ki felesége kezéből a banánt. Az is ilyen szemekkel pillantott a gyümölcsre, aztán vadul tömte a szájába. Elnevette magát, miközben az igazgató tele szájjal csámcsogott a papíron, egy pillanatra sem hagyva abba a rágást.

– Te tényleg ennyire hülye vagy? Azt hiszed, hogy az eredetit hoztam ide? Ez másolat. Az eredeti a minisztériumi páncélomban van. A többivel együtt, amiben elárultál. Azt hitted, megeszed, és akkor annyi? – kérdezte még mindig nevetve Bartus.

Kóbor megtorpant, elkezdte kiköpdösni a papírt.

– Tudod mit? Egyed csak! – kiabálta Bartus, az íróasztalhoz lépett, felkapott egy köteg papírt, és tömködni kezdte Kóbor szájába. Az már fuldoklott, de nem mert védekezni, az államtitkár szétfeszítette a száját. – Ne merd becsukni – kiabálta, és Kóbor nem is csukta be. Bartus egyre erőszakosabban, vadabbul tömte belé a papírt. – Egyél csak, Júdás! – kiabálta. – Egyél csak, Brutus!

Mikor az államtitkár belefáradt a dulakodásba, lehanyatlott a keze, és visszahuppant a fotelba, Kóbor meg a szemétkosárhoz ment, és piszkálta kifelé a szájából a nyálas papírdarabokat. Amikor az utolsókat is kiköpte, visszament, és leült a fotelba. Könnyes szemmel nyöszörögte.

– Hát mit képzeltél? Láttam, mennyit teszel zsebre. Én is megkívántam. Nekem is jól jött az a kis plusz. Mindenki tudja, mennyit loptok ott fönt, hát nekem is járt egy kicsi.

– Egy kicsi? Neked ez kicsi? Hát tízmilliókat loptál tőlem. – Fölpattant, fölrántotta csuklójánál fogva Kóbort, gyors mozdulattal átkarolta a nyakát, úgy sziszegte. – Te barom, hát nem volt elég az igazgatói fizetés, a kocsi, a prémium? Mikor kerestél te ennyit? Mondd meg! – még szorított a nyakán.

– Soha.

– Ugye? Soha nem kerestél ennyit! De még a negyedét sem! Válaszolj!

– Mondtam már, soha.

Bartus tovább szorította Kóbor nyakát. – De még a negyedét se, ugye? – kérdezte.

– A negyedét se. A kurva életbe, hát mindjárt megfulladok. A picsába, hát megfojtasz – suttogja.

Bartus hirtelen elengedte, még el is lökte magától, és felháborodva kiabálta.

– Hogy beszélsz?! Mit káromkodsz? Gyűlölöm a káromkodó tahókat. Elég nekem a mocskos szájú miniszterem! Tőled nem tűröm! Érted?

Kopogtak az ajtón, majd egy női hang hallatszott.

– Valami baj van, igazgató úr?

– Nincs. Tűnjön az ajtó elől! A fasznak hallgatózik.

Bartus az igazgatóhoz hajolt, halkan, lassan mondta.

– Érted?, ezt nem tűröm!

– Te hülye vagy, bazmeg. Mindjárt megfojtasz, és az zavar, hogy káromkodom?

– Nem mondtam, hogy előttem nem beszélsz így?! – megint üvöltött, és ütni kezdte Kóbort. Hisztériásan csapkodott összevissza. Az igazgató összehúzta magát, kezével a fejét védte. Valójában, nem kapott nagy ütéseket Bartus hadonászásából. Úgy tűnt, kivárja, míg lenyugszik a másik.

És valóban, egyre gyengültek az ütések. Végül lehanyatlott az államtitkár keze.

– Na, lenyugodtál? Te nem vagy normális, Feri – mondta Kóbor, még mindig a feje előtt tartva a kezét.

Bartus nem felelt. Visszaült a fotelbe, intett, hogy a másik is üljön le, és az üvegre mutatott, hogy töltsön. Kóbor töltött, a kupicával a kezükben bizonytalankodtak, hogy koccintsanak-e, de végül nem koccintottak. Mohón kiitták.

– Akkor folytassuk.

– Mit akarsz folytatni? – emelte arca elé a kezét Kóbor.

– Nem azt – legyintett Bartus – a verést az ocsmány szádért kaptad. Elismerem, fele a miniszteremnek járt volna. De hát őt nem üthetem. Beláthatod.

– Belátom – bólintott Kóbor.

– Akkor folytassuk az árulásod következményeinek tárgyalását.

– Szóval lesznek következményei.

– Ugye viccelsz? Persze hogy lesznek. Nagyon súlyos következményei lesznek.

– Vissza kell adnom a pénzt?

– Ennél sokkal súlyosabb következményei lesznek. A pénzt, persze vissza kell adnod. De ez csak a belépő.

– Belépő? Hova?

– A megpróbáltatásokba, amik az árulásod miatt várnak rád.

– Még egy kupicával? – nyúlt remegő kézzel Kóbor az üvegért.

Bartus intett, hogy nem. Az igazgató töltött magának, és ivott.

– Tehát, megloptad a pártot, Lali, de engem is! Ahelyett, hogy a konkurens pályázókra vonatkozó terhelő információkat eljuttattad volna a frakció tagjainak, az adóhivatalnak, az ügyészségnek...

– A névtelen levelekre gondolsz?

– A névtelenekre, meg a nevesítettekre, kinek, mit kellett volna küldened. Ne szakíts félbe! Tehát, ahelyett, hogy kicsináltad volna ezeket a pályázókat, te lepaktáltál velük. Azt is elpofáztad nekik, hogyan nyerhetnek, és részesedést kértél tőlük az információkért. Így van?

Kóbor nem válaszolt. Gondolkodott, hogy bevallja-e. Ha most azt mondja, hogy igen, azzal ront vagy javít-e a helyzetén. Érdemes-e tovább tagadni, ha már úgyis mindent tud ez a szemét, tűnődött. És akkor mi lesz majd vele? Ugyanott tart majd, mint amikor hazarendelték Kairóból és kirúgták a Külügyből, amikor rá kellett jönnie, hogy semmihez sem ért. A mérnökszakmáját már elfejtette, a külügyi szakmát soha nem tanulta meg igazán, amolyan harmadik titkár volt csak, az attasék és a kirendeltség-vezető tanácsosok mellett. Hát mit tud ő? Windsor meg amerikai csomót kötni a nyakkendőjére, meg tudja, mi a különbség a Scotch és a Bourbon whisky között. Hát hogyan fogja ő ezután a gyerekek meg a felesége igényeit kielégíteni? Talán a megbánás segít, gondolta és kibökte.

– Hát… volt ilyen. De csak néha...

– Ötször, Lali. Először a zöldberuházásokra adott támogatásoknál, aztán a...

– Jó, jó tudom, de most...

– Ha tudod, akkor jó. Akkor menjünk tovább. A kérdés az, hogy te, Lali, mit csinálnál magaddal az én helyemben?

Kóbor izgett-mozgott a foteljában, megint töltött magának, gyorsan megitta, aztán rávágta.

– Jól megszidnám magam. Aztán meg visszakérném a pénz egy részét. – Bartusra pillantott, és mikor látta az arcát, folytatta – illetve az egész pénzt.

– Te aztán nagyvonalú vagy magaddal.

– Azt mondod?

– Nagyon nagyvonalú. Sokkal nagyvonalúbb, mint én leszek veled.

– Miért, te mire gondolsz?

– Pontos tervem van – mondta Bartus, az órájára pillantott és lapozgatni kezdte a dossziét.

Kóbor próbálta meglesni mi áll az elején, amikor az államtitkár ezt észrevette, behajtotta az irattartót, és megmutatta neki. KÓBOR ÜGY, ezt írták a fedőlapra. Az igazgató most értette meg, hogy nagyon nagy a baj. Neki, az ő ügyének egész dossziéja van, ki tudja miféle terhelő adatok, miféle szörnyű, a sorsát meghatározó tervek sorakoznak benne. Érezte, hogy leizzad, a hideg veríték lassan elindult lefelé a hátán, és már a homloka is gyöngyözött.

– Ezt is meg akarod enni? – nyújtotta felé az irattartót Bartus.

Kóbor a fejét ingatta.

– Na, elég a tréfából, dolgozzunk. Tíz perc múlva tizenegy. Úgy látom, kezded felfogni, milyen helyzetbe lavíroztad magad. Még tizenkettő előtt átutalod a bankokban tartott összes pénzed. Mind a három számládat leüríted.

– Honnan tudsz te a számláimról?

– Tehát minden pénzedet átutalod erre a számlára. – A dossziéból elővett egy papírt, átfutotta, bólintott, és az igazgató kezébe nyomta. – Ne próbálj trükközni, figyeltetem a pénzmozgást.

– Ez a te számlád? – nézte Kóbor a papírt.

– Közöd? Ez egy számlaszám, amire utalni fogsz.

– És ha nem utalom át?

– Átutalod. Tehát, utalsz, aztán nekilátsz, és összepakolod a személyes dolgaidat.

– Miért pakolnám össze? – nézett riadtan körbe Kóbor.

– Hogy fölkészülj a cég átadására. Tudod, folyamatban lévő ügyek, teljesületlen szerződések, megkezdett tárgyalások. Szépen összeírod.

– De minek?

– Hogy délután négykor átadhasd a vállalatot az új igazgatónak. – magyarázta az államtitkár nagy türelemmel. – Nagyon nehéz a felfogásod.

– Az új igazgatónak?

– Bizony ám! Jön az utódod. Nagyon rendes fickó. Legalább is remélem. Majd meglátod.

Kóbor felpattant, tett egy kört az irodában, megállt az üveges vitrinnél, verni kezdte a fejét a vitrin ajtajába, bent csörögtek az üvegek. Aztán visszament, töltött magának, és lehajtotta.

– Lali, engem már nem is kínálsz? – kérdezte Bartus, és jobb kezét a másik vállára tette.

– Miért, kérsz?

– Tudod, mit? Most kérek.

Kóbor töltött neki, aztán gondolkodott, és megint töltött magának is.

– Csak vigyázz, nehogy berúgj! Mit szól majd az utódod. Azt már tudja, hogy egy tolvaj tróger vagy, de azt nem, hogy piálsz is. Tényleg, te ennyit iszol? – Nem, csak ilyenkor – hebegte Kóbor. Remegett a keze, az izzadságtól már csapzott volt a haja, bankárcsíkos öltönye gyűrötten lógott rajta, és amit soha nem szokott, most a nyakkendőjét is meglazította, félrecsúszva lógott a puplining halcsonttal merevített gallérja alatt. – Hogyhogy csak ilyenkor? Úgy érted, hogy csak olyankor, ha kirúgnak a zsíros állásodból?

Hiába tudta már Kóbor, hogy erről van szó, mégis most hallotta így kimondva először, hogy ő most ki van rúgva. Hazamegy, és azt mondja a feleségének, hogy ki vagyok rúgva. És akkor most velünk mi lesz, kérdi majd a felesége, mi lesz a gyerekekkel? És ő nem tud mit felelni, és mikor erre gondolt, elsírta magát. Hüppögve sírt.

– Lali, te bőgsz? Pedig a többit még nem is tudod. Ne hamarkodd el ezt a bőgést.

– Mit nem tudok?

– Hajjaj! – nevetett föl Bartus. Hallotta magát kívülről, hallotta, ahogy gonoszan nevet, és egyre jobban élvezte, ahogy a másik lassan roppan össze, ahogy lépésről lépésre rájön, hogy ő most teljesen tönkre lesz téve. Az egykori osztálytárs. Tudta jól, hogy ez öncélú kegyetlenkedés, hiszen lehetősége lett volna e nélkül a játék nélkül is simán közölni vele a következményeket, és kirúgni. De ez a különös, borzongató érzés, ez a kendőzetlen gonoszság jól esett neki, most úgy érezte magát, mint gyerekkorában, mikor esténként kiment a kutyájukhoz, hogy elbúcsúzzon tőle éjszakára, és átölelte azt. Az ölelésből szorítás lett, a kutya nyakát szorította teljes erejével, az már fuldoklott, mire elengedte. Harákolt, halkan nyüszített, de nem mert, vagy nem tudott ellenkezni, ezt soha nem tudta eldönteni. Tisztában volt vele, hogy tömény, célnélküli gonoszság, amit az állattal művel, mégis újra meg újra kiment, és fojtogatta. A kedves kutyáját, akit amúgy szeretett. Ezt a férget meg utálja.

– Ismerem? – kérdezte Kóbor.

– Az utódod?

Az igazgató bólintott.

– Nem hiszem. Egyetemi kollégiumi szobatársam volt. Nem hülyébb mint te, és azt hiszem, sokkal becsületesebb. Legalábbis remélem.

– De, Ferikém, mondd meg, miért kell ilyen gyorsan kirúgnod? Nem maradhatnék még egy ideig? Hogy bizonyítsak. Hidd el, én…én bármit. Emlékszel, amikor a hazatérésem után az érettségi találkozón félrehívtál?

– Emlékszem. Nagy hibát követtem el. Akkor vettelek a mellemre, te jáspis kígyó.

– Akkor lettem én a te embered!

– Az én emberem? A fenéket lettél te az én emberem.

– De hát azóta szolgállak, ahova tettél, ott mindig…

– Ott mindig átvertél, de erre csak most jöttem rá. Na, hagyjuk ezt. Hol is tartottunk? Ja, hogy ma estétől már nem tudnád vezetni a vállalatot.

– Miért ne tudnám? – pattant föl Kóbor, de Bartus felállt, és visszalökte a fotelba.

– Mert akadályoztatva leszel – hajolt mosolyogva az arcához.

– Hogyhogy akadályoztatva?

– Azt még te is megérted, hogy a Gyorskocsi utcai fogdából nehezen igazgathatod a céget – ült vissza ő is. Félrehajtotta a fejét, és várta a hatást, mint a kártyajátékos, akiről azt hitték partnerei, hogy csak drillje van, most meg lassan húzza elő a negyedik lapot a pókerhez.

– A Gyorskocsi utcából? – kérdezte döbbenten Kóbor.

– Tudod, oda zárják be a rosszfiúkat. Közel a Batthyány csarnokhoz. Emlékszel, ahol azt jó kis sültkolbászt ettük.

– És ha kitálalok? Ha mindent elmondok rólad?

– Semmit nem fogsz te elmondani, Lali – ingatta a fejét Bartus.

– Ezt honnan tudod?

– Mert ismerlek. Tudom, hogy hülye vagy, de annyira azért mégsem.

– Mennyire?

– Hogy húsz évre zárasd be magad.

– Nem értem. Semmit sem értek – ugrott fel Kóbor, hogy tegyen egy kört az irodában, éppen a fejét akarta ismét a vitrin ajtajába verni, mikor Bartus ráüvöltött.

– Mit szaladgálsz itt? Megőrültél? Így nem lehet beszélgetni! – ő is felállt, és lökdöste vissza az igazgatót a fotelbe. Közben elkapta a nyakát, szorított rajta egyet, de aztán eltolta magától.

– Mi van, mit akarsz megint? – krákogott Kóbor.

– Semmit, ülj már le!

– Szóval mi az a húsz év?

– Csak akkor húsz év, ha hülye vagy. De nem leszel. Kisebb értékű sikkasztással vádolnak majd. De csak a harmadik nap. Akkor hallgatnak ki először. Ma péntek van, mire bekerülsz, már mennek haza a nyomozók. Majd hétfőn délután, akkor talán lesz idejük rád.

– Miért csak akkor?

– Hogy addig ismerkedhess a cellatársaiddal – nevetgélt Bartus. – Én már azt is tudom, kik lesznek azok. Érdekel?

– Feri, te megőrültél.

– Csak vigyázz, nehogy te őrüljél meg, Lali. Egy ilyen szűk cellában akármi megtörténhet. Annyit már most elárulok, nem lesznek olyan kedves fickók a cellatársaid, mint én.

– És miért vagy te olyan biztos abban, hogy nem tálalok ki?

– Mert ha megpróbálod, abban a pillanatban megérkezik a nyomozás-kiegészítés, kiderül, hogy százötven milliót sikkasztottál, és azonnal meghosszabbítják az előzetes fogva tartásodat. És ha megtudom, hogy ismét hamisan vádolsz, akkor újabb terhelő bizonyítékok kerülnek elő.

Felemelte a dossziét, és meglengette.

Kellően vastag volt ahhoz, hogy hihető legyen, hogy ott vannak azok a terhelő bizonyítékok, gondolta Kóbor. Valósak és koholtak, a dolog lényegét tekintve mindegy is, ennek a markában van a rendőrség az ügyészség, még a számláimhoz is hozzáfért, ez tényleg azt tesz velem, amit akar, nézett riadtan, és remegni kezdett a szája.

– Újra és újra. Akár húsz év fegyházig is elmehetsz. Hát ezért fogsz te hallgatni. Megtagadod a vallomástételt. Érted?

Kóbor nem felelt, csak bólogatott, miközben halkan sírdogált.

– Lali! – emelte föl a hangját Bartus.

Az igazgató szipogva bólintott.

– Ő lesz az ügyvéded – átadott egy névjegykártyát. – Ötre ő is itt van, még mielőtt érted jönnek a kommandósok. Tudod, a TEK. A terrorelhárítók. Csupa feketében – megint nevetgélt, és elégedetten bólogatott, mert pont így tervezte. Mikor már azt hiszi ez a szemét, hogy vége, ennél rosszabb nem lehet, akkor ő megint előjön valami újabb büntetéssel. Valami ilyesmit képzelt, de ez jobb, mint ahogy gondolta. Ahogy ez itt szűköl, alázkodik, izzad.

– A kommandósok? – rémüldözött Kóbor.

– A Máltai szeretetszolgálat mégsem tartóztathat le.

– És innen visznek el?

– Ha egyszer itt vagy. Mindjárt az átadás után. Hívd fel Ilit, hogy hozzon be néhány holmit. Fogkefét, borotvát meg ilyesmit. Szóval, nem beszélsz semmit. Se magadról, se rólam, és akkor a negyedik napon kiengednek.

– Kiengednek?

– Ha nem beszélsz, akkor ki. Rájönnek, hogy nem megalapozott a vád.

– De akkor minek kell bemennem?

– Jó a kérdés, Lali. Ez az első okszerű kérdésed ma. Tehát, csupán azért visznek el innen ezek a marcona fiúk, és tartanak benn három napig, na jó, lehet, hogy négy napig, hogy legyen fogalmad, hogy néz ki belülről egy cella. Hogy megismerkedjél a cellatársaiddal. Hogy soha ne akarj oda visszamenni. Hogy tartsd a pofád. Meg persze hogy bűnhődj. Tanuljál, és közben bűnhődjél.

– De én már most elhiszem. Feri, én el tudom képzelni.

Lassan fölállt, közelebb lépett Bartushoz, behunyta a szemét, és eltorzult az arca, mint aki már látja is azt a szörnyű cellát, mintha most azonnal átélné az összes ráváró borzalmat.

– Ne erőlködj, azt te nem tudod elképzelni. Nem csak azért, mert semmi képzelőerőd, hanem, mert még én sem tudtam volna azt elképzelni, amíg nem jártam odabenn.

– Miért te már voltál…

– Egyszer elvittek bennünket, mikor a még a megyei hivatalnál dolgoztam. Börtönlátogatásra. Te, az a szag! Ahogy keveredik a naftalin a doh, a szar, az izzadság meg a moslékszag. Azok az omladozó falak, a rácsok, az éles zajok, ajtócsapódások, a keményfiúk gyilkos pillantásai. Hú, Lali, te azt nem tudod elképzelni.

– Te jó ég – nyitotta ki Kóbor a szemét, és visszazuhant a fotelbe.

– És hogy mi van ott, ha lekapcsolják éjszaka a villanyt?

– Mér’, mi van? – kérdezte elvékonyodó hangon Kóbor, és kezébe temette az arcát.

– Hát azt én sem tudom. Bár sejtéseim vannak, ahogy megismertem a cellatársaid előéletét. De majd elmeséled, ha kijöttél – mondta Bartus, és nevetni kezdett, rázkódott a válla, alig tudta abbahagyni. – Ígérd meg, hogy elmeséled! – fulladozott.

– Te direkt kiválasztottad, hogy kikkel zárjanak össze?

– Még mindig nem érted? Hát ez a dolog lényege! Hiába magyarázom neked? Olyan élményben részesítelek az árulásodért, hogy soha ne jusson eszedbe pofázni a közös dolgainkról. Ha erre a legkisebb késztetést éreznéd, akkor eszedbe jut ez a néhány nap, és elnémulsz. Hát erről van szó, Lali.

– Kérlek, Ferikém, könyörgöm, ezt nem teheted velem – mondta Kóbor sírva, és összekulcsolta a kezét.

– Dehogynem. Hidd el, hogy megtehetem. Szedd már össze magad! – szorította meg Bartus egykori gimnáziumi osztálytársa vállát – csak néhány nap. Amibe nem halsz bele, attól csak erősebb leszel.

– És ha belehalok, tudod, a szívem.

– Na, akkor, kezdjük azt az utalást – rángatta Kóbort a számítógépéhez az államtitkár – nézd, hogy szalad az idő.

[ « Vissza ]