Hurok
A színdarabról megjelent tudósítások, kritikák

Már nem a medencében üldögélve vizelnek bele a vízbe, hanem a trambulinról, mindenki szeme láttára
https://168ora.hu/kultura/mar-nem-a-medenceben-uldogelve-vizelnek-bele-a-vizbe-hanem-a-trambulinrol-mindenki-szeme-lattara-164167

2019. FEBRUÁR 26.

Február 23-án mutatják be Budapesten a Hurok című színdarabot, amelynek szerzője, Kerékgyártó István sokszor felzaklató közelképet tár a nézők elé arról, milyen az a társadalom, amelyben élni kénytelenek. Az író, aki volt már egyetemi oktató, jogász, üzletember, helyettes államtitkár, semmi különöset nem lát abban, hogy irodalommá formálja a jelenről szerzett tapasztalatait és véleményét, azon meg csak mosolyog, hogy a kormány le akarja váltani a minőségi irodalmat.

– Új, vagyis nem is annyira új darabja, a Hurok olyan happy enddel végződik, ami valójában nem az. Mélyebb a baj, nagyobb a reménytelenség annál, hogy az élet egyetlen szerencsés fordulattal megjavulhatna?

– Azt hiszem, ez valóban nem happy end, hiába mondja a szereplő, ez a szegény lány, hogy azzal a talált vagy inkább lopott pénzzel, ahogy ő mondja: „majd mindent rendbe teszünk”. A néző tudja, hogy a szerelme átverte, és arra is van esély, hogy a lányt majd letartóztatják. Nincs egy lépésben feloldás.

– Egy társadalmi attitűd az, ami a Hurok tragédiaspiráljához vezet? Rossz minta? Igénytelenség? Reménytelenség? Általános korrumpálhatóság?

– A színmű végigmegy a társadalom különféle rétegein – miniszter, államtitkár, vállalatvezető, boltvezető, pénztáros, drogos fiú, prostituált az elénk lépő szereplők –, miközben a cselekmény mozgatórugója ember és ember alá- és fölérendeltsége, kiszolgáltatottsága, a szolidaritás hiánya. A kegyetlen hatalmaskodás mindazok fölött, akikről úgy gondoljuk, hogy a hierarchiában alattunk állnak. Messzire vezet ez vissza. Amikor elindult a rendszerváltás, voltak, akik véletlenszerűen gazdagodtak meg. Persze tehetséges emberek is voltak, de a legtöbbnek nem volt pénze, amiből tőkéssé válhatott volna, az számított, akadt-e jó helyen ismerőse. A kapcsolat számított, hogy ott állt meg a lift, amelyik emeleten pont volt egy osztálytárs. Ilyeneken múlt. Aztán, ahogy ölükbe hullt a gazdagság, elkezdték lenézni a többieket. Nálunk, Keleten, ez a lenézés gyakran azzal jár, hogy belerúgsz abba, aki rosszabb helyzetben van nálad. A helyzet ma még rosszabb. Ez a „mindenki annyit ér, amennyije van” világa. A rablás, a csalás nem hiba, kijavítandó elem lett, hanem a rendszer szerves része. A politikusok a saját vagy rokonaik gazdagodását firtató kérdésekre megrántják a vállukat. Nem magyarázkodnak, nem szégyenkeznek. Már nem a medencében üldögélve vizelnek bele a vízbe, hanem a trambulinról, mindenki szeme láttára. Már semmi nem zavarja őket.

Fotó: Marton Meresz

– Feltűnő a Hurok szereplői közül többnek az erőszakossága, ami egyébként előző darabjában, a Rükvercben is mellbevágó volt. Ezt ennyire általánosnak érzi?

– Minden emberben ott lakik a jó és a rossz, nagyrészt a regnáló hatalomtól függ, mit erősít fel, mit nyom el, melyik énünket hozza ki belőlünk. Ahogy Zoltán Gábor remek regényében, az Orgiában láthattuk, a nyilasuralom hogyan hozta ki az egyszerű borbélyból, házmesterből, hentesmesterből a vérengző fenevadat, a legbrutálisabb erőszakot. Ami a jelen vezető rétegét illeti, az ő életükben lezajlott egy agresszív, macsó szocializáció: a bántalmazó apától a kollégiumi szobák durva tréfáin keresztül a laktanyák körleteinek lábszagú viccein át a futballöltözők világának közegéig. Ez a „Helló, röfik!” kultúrája. Benne van a képzelt férfiasság, az erőszak, a nők lenézése. Ebben a közegben az a hős, aki kergeti a menekülteket, kutyát uszít rájuk, eltöri a kezüket és éhezteti őket, miközben elzavarják azokat, akik segítséget vinnének. A militáns szervezetek gyakorlatozása, az iskolai lőterek, a harcra felkészítés lett az állam által támogatott, és nem a kulturális öntevékeny csoportok, az elesetteket segítő szerveződések ösztönzése.

– A kortárs magyar irodalomban többen foglalkoztak a lehetséges közeljövővel, nem annyira jóslásként, mint inkább a jelennel való elégedetlenségük miatt. Önnek, akinek nagyon határozott véleménye van a máról, nincs jövőbenéző ambíciója?

– Soha nem mernék a jövőről írni, elég fejtörést okoz nekem az is, hogy a közelmúltat és a mát megértsem. Szerintem a jelenben annyiféle jövő csírája szunnyad, melyek egyenlő eséllyel valósulhatnak meg vagy halhatnak el hamvukban, hogy nemigen merném kiválasztani egyiket vagy másikat. Amivel nem akarom azt mondani, hogy a jövőfürkésző műveket ne tartanám nagyra, sőt ezek közül például Térey János A Legkisebb Jégkorszakát egyenesen imádtam. Nagyon foglalkoztat, szinte betegesen érdekel, mi történik, de nem merném megmondani, hogy mi következik.

– Elképzelhető a távoli vagy közelebbi jövőben a magyar társadalom működése A rendszerváltó című regényében megismert tekintélyelvű vezető, a Főmérnök nélkül?

– Mostanában nagyon sokat töprengek azon, mi a személyiségek szerepe a történelem alakításában. Nekünk még azt sulykolták, hogy a marxizmus szerint minden kor, társadalmi mozgás kitermeli a maga vezetőjét. Azt és olyat, amire „szüksége” van a kornak. Én meg egyre inkább úgy látom, hogy sokkal nagyobb szerepe van egy-egy túl erős egyéniségnek a történelem alakításában. És ez lehet jó is és rossz is, attól függően, milyen karakter az illető. A hatalomvágyó, mohó vezértípusok tudatosan felkeltik az igényt a diktátorra. Nálunk Orbán maga teremtette meg az önmaga iránti szükségletet azzal, hogy az aluliskolázott, nem túl tájékozott, a közmédián butított tömegekkel elhitette, hogy nagy veszély leselkedik ránk. Vademberek hordái érkeznek hamarosan, megerőszakolják asszonyainkat, elveszik a munkánkat, kenyerünket. Sőt még az arab számokat is bevezetik, ahogy a riporter mondta a járókelőknek, akik feljajdulva szörnyülködtek ezen. Ezektől a rettenetektől csak ő, a miniszterelnök tudja megmenteni a népét. És ezt elhiszi több mint kétmillió magyar választópolgár. Mi a fenének vágyunk folyton magukat karizmatikus látnoknak gondoló sarlatánokra? Az effélék alapítsanak szektákat, de vezető politikusnak én inkább az okos, higgadt személyiségeket szeretem, akik el tudják képzelni, hogy elveszítenek egy választást, hogy politikai ellenfeleik nem megsemmisítendő hazaárulók, és a hatalmukat nem azért kapták, hogy megtömjék a saját és a családjuk zsebét, hanem hogy a hazájuk jövőjét szolgálják. Ezt talán egyszer majd belátja a magyar választók többsége is, de hogy mikor, arról fogalmam sincs.

– Abban, hogy ma ez a helyzet, mekkora szerepe volt a rendszerváltásnak harminc évvel ezelőtt? Nem arról van szó, hogy az akkori átalakulási folyamat számos társadalmi érzékenységet nem vett figyelembe, csak ezt a hiányosságot eltakarta a politikai átalakulás miatti lelkesedés?

– Természetesen volt egy csomó negatív tendencia, de szerintem alapvetően jó irányba indultunk. Szlovákia képes volt megszabadulni a Meciar-féléktől, és a szlovákok ma már euróval fizetnek, létezik náluk szabad sajtó, és egyre inkább elhúznak előttünk. Mi meg – kimondottan egyes politikusok személyes ambíciói miatt – letértünk erről az útról, lemaradtunk, az unióban már csak Bulgáriával vagyunk versenyben a mutatóink alapján. Tehát nem volt bekódolva a rendszerváltásnál semmi véglegesen rossz, főleg nem tudatosan, de néhány politikus – a baloldalról is tudnék példát mondani – mohósága, személyes ambíciója, határtalan hatalomvágya vitte zsákutcába a kezdeti jó törekvéseket.

– Nem veszélyes az író számára folyton ennyire direkten a jelenről írni?

– Mindig meglep ez a kérdés, hisz nem először teszik fel, de rájöttem, miért vetődik fel ez újra és újra. Mert a létező szocializmusban nem lehetett rendesen a máról írni. Vagy a hatalom rózsaszínű önképét sematikusan írta le az író, vagy a valóságot célozta meg, de akkor félő volt, hogy nem jelenhet meg. Ezért vagy a múltról írtak, úgy, hogy például a törökök alatt értsük a szovjeteket, vagy ha a saját korukról, akkor elrajzolva, parabolát, groteszket írtak, mint Örkény. Direktben ritkábban, de azért persze volt Fejes Endre Rozsdatemetője, Tar Sándor A mi utcánkja vagy Spiró Csirkefeje. De ha belegondolunk, amióta a modern irodalom létezik, főleg a saját korukról írtak a szerzők. Balzac és Stendhal miről írt? Flaubert-nek mondta valaki, hogy tessék már várni a Bovarynéval, mert még nincs elég történelmi rálátása a korra? Móricznak, hogy hagyja még a Rokonokat, írja csak az Erdély aranykorát tovább? Kosztolányinak, hogy nem kell itt Édes Anna, maradjon csak Nérónál? És az oroszok? Csehov, Gogol, Dosztojevszkij? Nem a saját koruk őket nyomasztó nyűgeiről írtak? A rendszerváltozás után felnőtt nemzedék szintén a máról ír. Jászberényi Sándor, Szvoren Edina, Kálmán Gábor, Krusovszky Dénes, hogy csak néhányat említsek. És megint van politikai költészet, ami szintén a máról szól: Parti Nagy Lajos, Kemény István, Erdős Virág, hogy csak a nekem legkedvesebbeket mondjam.

Fotó: Merész Márton

– Nem válik az ember ettől afféle irodalmi nyelven fogalmazó politikai elemzővé? Vannak ezzel kapcsolatos belső ellenőrzési pontok vagy afféle művészeti tanácsadók, akiknek a véleményében megbízik?

– Tíz évvel ezelőtt Trüffel Milán századfordulós kalandjairól írtam, mert nem foglalkoztatott ilyen erősen, mi történik a jelenben. De most olyan dolgok történnek, hogy ez az, ami érdekel, ezért erről írok. Hegel mondja, hogy Minerva baglya alkonyatkor kezdi el röptét, tehát a tudományos-történelmi elemzéshez kell némi idő, rálátás, de hát én regényeket és színdarabokat írok. Ahol emberek – olykor miniszterek, olykor hajléktalanok – csetlenek-botlanak. Minek ide távolság? Csehov figurái, amikor összevissza beszélnek a távoli Moszkvában történtekről, ahhoz időbeli rálátás kellett? Ha az én Rükvercemben a verőember tanítja a kezdő verőembert, akkor hiteles, erős mondatok kellenek oda, nem történelmi rálátás. Flaubert Érzelmek iskolájának szalonjaiban kötetlenül fecsegnek a szereplők koruk napi politikájáról. Miért ne tehetnék? Miért ne adhatná ezt a szájukba a szerző? Ez nem tudomány, hanem művészet! Vannak remek író barátaim, jó kiadóm, a Kalligram, okos tanácsokkal látnak el, ha hozzájuk fordulok. És hogy nálam miniszterek és államtitkárok is szerepelnek, az azért van, mert én bolti eladókat, hajléktalanokat és minisztereket ismerek, velük találkoztam, így hát ők az én szereplőim. Nincs ebben semmi rendkívüli. Számomra ők hétköznapi figurák, élik az életüket, szeretnek, gyűlölnek, lopnak, elkeserednek és boldogságra vágynak, de ez csak ritkán sikerül nekik.

– Eredetileg színműnek íródott a Hurok, mégis előbb regényként jelent meg. Aztán a darabot először Stuttgartban mutatták be, és csak most, több mint négy évvel később kerül sor a budapesti premierre. Mi tartott ennyi ideig?

– A Hurok egy drámaíró-pályázaton csaknem kétszáz színmű közül a második lett, bemutatni mégsem nagyon akarta senki, viszont Koltai Tamásnak tetszett, lehozta a szövegét a Színház című folyóiratban. Felolvasószínházi változata ment Nagyváradon és Kaposváron, színházi ősbemutatója mégis németül volt egy stuttgarti művészszínházban, 2014-ben, már ott is Bagossy László rendezésében. A hazai ősbemutató tényleg sokat váratott magára, Orlai Tibor menedzselésével, ragyogó színészekkel a Jurányiban kerül rá sor a napokban. A legtöbb jelentős színház igazgatója olvasta a darabot, beszéltem velük, de ilyen-olyan indokokra hivatkozva nem kellett nekik. Van, aki azt mondja, félnek ezek a színházak a darab mai témája, szókimondása miatt, hiszen az államtól kapják a pénzt, és elindult egy igazodás a pénzosztók irányába. Én nem szívesen foglalok ez ügyben állást, az is lehet, hogy csak nem illett a műsorpolitikájukba. Nagyon sokféle igénynek kell megfelelnie egy színházigazgatónak, sokkal óvatosabb duhajnak kell lennie, mint nekünk, íróknak, akiknek elég egy laptop, hogy írjunk, kiadó meg könnyebben akad. Mindenesetre most nagyon örülök, hogy Orlai Tibor bízott a darabban és Bagossyban, aki egy barokk passiójáték keretébe helyezte a történetet. Kákonyi Árpád egészen remek zenei betéteket írt a darabhoz, csembalóval, kórussal, recitativókkal.

– Ha a politikai hangulat legalább részben befolyásolhatta a Hurok színrevitelének alakulását, akkor különösen érdekes lehet, mit gondol a most folyó kultúrkampfról. Át lehet hangolni a kultúrát, meg lehet változtatni központilag az emberek ízlését?

– Olvastam Szakács Árpád írásait a Magyar Időkben, még egy tárcát is írtam erről. Büszke voltam rá, hogy már a harmadik részben meglehetősen hosszan ekézett engem is. Megszámoltam: százhuszonhárom magyar művészt említett név szerint, igazán nagy tisztesség közéjük tartozni. A Szépírók Társasága mintegy négyszáz tagjával – szerintem – a legjelentősebb magyar írókat tömöríti, mégis, mivel nem vagyunk a NER kedvencei – pályázatokon csak néhány milliót nyerünk, ha nyerünk, hogy működhessünk. Szemben Orbán János Dénes íróakadémiájával, amely 1,4 milliárdot kapott, amit elkölteni sem tudnak. Jönnek a hírek, hogy hiába akarják a hallgatóik műveit nagy példányszámban kiadni, rájöttek, nincsenek olyan művek, amelyek erre érdemesek. A hazai fociból véve a példát: „Tudsz remekműveket írni?” „Nem hiszem” – érkezik a válasz. „És ha megfizetjük?” Hát így vagyunk ezzel. Megmosolyogtató, hogy sok pénzzel akarnak rendszerhű művészetet vásárolni. Egy művész mindig kritikus a fennálló hatalommal. Ez a dolga. Ha feszíti a vágy, akkor alkot, ha kap pénzt, ha nem. Azt a hazai nem túl széles közönségréteget, amelyik minőségi irodalmat olvas, nem lehet átállítani arra, hogy mostantól olvasson rosszat. Az viszont szomorú, hogy jó művészek gyakran szinte éhen halnak, míg azok, akik kormányzati támogatást kapnak, dúskálnak. Jó lenne egy normális pályázati rendszer, de ez a hatalom inkább témát ad nekünk, mint pénzt. 

Lakner Zoltán

[ « Vissza ]