A rendszerváltó
A regényről megjelent tudósítások, kritikák

http://www.litera.hu/hirek/kerekgyarto-istvan-maga-az-abszurditas

Kerékgyártó István: A vegytiszta abszurditás
2017. április 23.

Az egyéni bírvágy és hatalomvágy felülkerekedett a közös érdekeken. És nem csak most, a mai kormánynál - persze itt mindent elsöprően -, hanem az elmúlt évek összes pártjánál, kormányánál. Mindegyikbe megjelentek a „merkantilek”, így szoktam ezeket a tolvajokat némi eufémizmussal hívni. A könyvfesztiválra jelent meg Kerékgyártó István A rendszerváltó című regénye. A szerzővel beszélgettünk.

A rendszerváltás témájának már nekifutottál egyszer, Vagyonregény címen, 2001-ben jelent meg. Úgy emlékszem a kritika erős kételyekkel fogadta. Te hogyan láttad akkor azt a könyvet, és hogyan most? Arra kérdezek, mi maradt Benned hiányérzetként, mit akartál másként és máshogyan meg csinálni A rendszerváltó című, mostani szövegedben?

Én 47 évesen kezdtem írni. És csakis azért, mert feszített az a sok mocsokság, amit privatizációs tanácsadóként, cégtulajdonosként, majd helyettes-államtitkárként belülről láttam. Természetesen hályogkovácsként kezdtem ehhez, szinte semmi előzménye nem volt addigi életemben az írásnak, ehhez képest számomra siker volt az a könyv. A Magvető adta ki, két kiadást is megért – most, hogy utalsz erre, összeszámoltam – 17 írás jelent meg róla a Népszabadságtól a Holmiig, a Cosmopolitentől a Heti válaszig. Akadtak fanyalgások, de szép számmal dicsérő kritikák is. Akiknek nem tetszett, azok olyasmiket írtak, hogy azért ebben a témában olvassuk inkább Balzacot, Dosztojevszkijt és Thomas Mannt. Hát mit lehet erre mondani? Persze! De nagy volt a könyv körül a zaj, és van utóélete a regénynek, hallottam, több egyetemen is ajánlott olvasmány például szociológia szakosoknak és közgazdászhallgatóknak gazdaságtörténetből.

Nyilván maradt bennem hiányérzet, hiszen nem volt a kezemben az a technikai tudás, ami igazán irodalommá tehette volna a kötetet, de „kulcsregényként” vagy talán „tényregényként” ma is működik, erről kapok olykor visszajelzéseket. A Vagyonregény után írtam négy regényt, de mindig is vissza akartam térni életem meghatározó élményére. Talán azóta többet tudok arról, hogyan kell regényt írni, hát ismét belevágtam a rendszerváltás feldolgozásába, de egészen másként. Akkor egy lelkiismeret furdalással teli nő narrált, afféle confessio volt az, most pedig egy külső, szenvtelen narrátor meséli el egy Vidra Milán nevű politikai szerencselovag életét. Most a megbánó vallomás helyett inkább a gúny, az elkeseredett cinizmus hatja át a kötetet.

A kortárs irodalom láthatóan nehezen birkózik saját jelenidejével; a 89-es időszak jószerivel Tar remek novelláiban, Parti Nagy pamflet-regényében, a Hősöm terében, néhány Petri versben explikálódik csupán. Te most már belülről látod a nehézségeket ...

Hát, igen. Sokkal könnyebbnek tűnt a dolog az első évben – négy évig írtam –, de ahogy közeledtem a történetben a mához, úgy lett egyre nehezebb. A közelmúltban, illetve éppen az írás idején játszódó folyamatokra nem könnyű rálátni. Mint ahogy, amit a kilencvenes évekről írok, azt, akkor, ott, részben másként láttam, mint most, amikor már tudom, hogy mihez vezettek az akkori döntések, vagy akár a döntések elhalasztása. Tudom, hogy szinte lehetetlen, de akkor is meg kell próbálni ezt valahogy felmutatni. Olvasói fórumokon folyton kérdezik tőlem: Miért nem írnak sokkal többet a máról a kortárs magyar írók, miért mindig a múltról? És példákat hoznak a világirodalomból, és a 19- 20. század első felének magyar irodalmából, hogy azok is jobbára a saját korukról beszéltek.

A regény remekül indul, egy tárca nélküli, földügyekkel foglalkozó miniszter szobájából. Ez egy vidéki ház konyhájának van berendezve, hogy az illetékes otthon érezze magátEz az ötlet honnan jött?

Ilyen valóban volt, Antall azért kreálta ezt a posztot, mert a Kisgazdákkal előre megegyeztek, hogy hány miniszteri tárcát kapnak. Úgy gondolta, kevesebbet árthatnak, ha efféle mondva csinált helyet kapnak. És, ha hiszed, ha nem, ez a parasztkonyha és mögötte a falusi hálószoba valóban létezett a minisztériumban. Ismertem ezt a minisztert egy előző munkám kapcsán, és egyszer elhívott magához, de ez később olyan hihetetlennek tűnt, hogy magam is elbizonytalanodtam, hogy nem álmodtam-e, vagy egy másnapos éjszaka után rémlett föl ezt a bizarr kép. De kiderült, hogy Závada Pali is járt ebben a konyhában, egy kedves ismerőse – amúgy a Milota c. regénye főhősének ihletője – tagja volt valami Békés megyei delegációnak, és Pali is velük ment. 
Amúgy, ha valaki találgatna, hogy mi a kötetben a teljesen abszurd, ami semmiképpen sem történhetett így meg, meglepődne, hogy mennyi minden bizony tényleg így volt. És azért, mert az egész késő Kádári rendszer, a rendszerváltás és az azt követő időszak, ahogy az Magyarországon lezajlott, az maga az abszurditás, olykor a vegytiszta bohózat.

És honnan jöttek a továbbiak, amelyek időnként talán túlzottan zsáner-jellegűek; titkárnők kiskosztümben, kövérek és keszegek, megvesztegetések, mozgatható káderek, vadászatok és lakomák?

Egy negyven évet átfogó regény rendszerint sok szereplővel dolgozik, és csak néhányra képes fókuszálni, különben egy végeérhetetlen balzaci Emberi színjáték lenne belőle. Ez a könyvem eredetileg hosszabb volt, de egy ragyogó szerkesztő, Iván Péter, aki teljesen vak, és gép olvassa föl neki a szöveget, ennek ellenére, vagy éppen ezért a legélesebb szikével metszett ki vagy hatvanezer karaktert, mondván, hogy koncentráljuk a fősodorra, a sok mellékszereplőt elég olykor egy-egy vonással jellemezni. Az „alakok galériája”, ahogy ezt nevezik, ha túl széles, akkor a mellékszereplőket csak a legjellemzőbb egy-két tulajdonsággal szabad fölruházni. A gond, ha a fontos szereplők lesznek sematikusak. Ezt remélem, elkerültem.

És hogy honnan jönnek ezek a káderek, a vadászatok és a lakomák?

Magyarország számára sajnos, nekem, mint író számára meg szerencse: nagyrészt a tapasztalatból. Még a rendszerváltás évében az egyik első hazai privatizációs tanácsadó cég alkalmazottja, majd társtulajdonosa lettem, ahol állami vállalatokat adtunk el hazai és külföldi vevőknek. Természetesen a politika azonnal megjelent, őket elegáns éttermekbe kellett etetnünk, vadászatokra vinni, hogy mást ne mondjak. Aztán mikor különféle vállalatok tulajdonosa lettem, nem ritkán tartották a markukat a politikusok. Aztán egy évet a Horn és egy évet az első Orbán kormány alatt helyettes államtitkári beosztásban az ORTT főigazgatója lettem. (Megjegyzem innen nem kirúgtak, hanem lemondtam, olyan, számomra morálisan elfogadhatatlan döntésben kellett volna részt vennem.) Szóval, láttam ezt-azt. Láttam ezeket a figurákat, és a fülembe ragadt, hogy beszélnek, ezért is a sok párbeszéd a kötetben.

A rendszerváltozás környéki pártokat jellemzed néhány pontos tollvonással; a milyen mélységű személyes tapasztalatokra támaszkodtál?

Az első szabad választások előtt olyan funkcióban voltam, ahol nekem kellett infrastruktúrával ellátnom – iroda, titkárnő, stb. – az újonnan alakuló pártokat az egyik megyében. Itt ismertem meg az égőszemű postásfiút, aki a Fidesz megyei elnöke volt, az SZDSZ vezetőjét, aki egy derék fazekasmester volt, a már említett kisgazda vezetőt, a kommunistából néhány nap alatt szocdemmé vedlett MSZP-seket, a szocializmusban magas beosztásokban páváskodó új MDF vezetőt, aki fröcsögve szidta a szemét kommunistákat, akik még néhány hónapja a legjobb cimborái voltak. Aztán megérkeztek Pestről az országos vezetőik, ők meg ájultan csúsztak másztak ezek előtt a – hozzájuk képest persze kvalitásosabb, de – gőgös, önhitt pojácák előtt. A könyvben szereplő konferencián meg magam is ott voltam.

A regény, leegyszerűsítve, két idősíkon fut; a rendszerváltozás előtti Magyarországon, úgy a hetvenes évekig húzódóan, és a rendszerváltóban, majd 2016-ig, ahol lezárul a sztori. Az retrospektív réteget érzem élénkebbnek; vérbő és szellemes, anekdotisztikus eseményekben tárul fel a korabeli világ abszurdja. Mintha személyesebben megélt, íróilag inspiráltabb helyzetekben járnék ...

Igen, azzal a kiegészítéssel, hogy, 2018-ban, Laoszban fejeződik be a regény. A szocializmus utolsó időszakát valóban komikusnak és abszurdnak látom, és ennek vetett véget – viszonylag előzmények nélkül – a rendszerváltás, amit, természetesen nem a demokratikus ellenzék vívott ki, de nem is az elégedetlen magyar nép harcolt ki magának (az még eldagonyázott volna néhány évtizedet a kádári langyos pocsolyában), hanem a nagyhatalmak úgy döntöttek, hogy most csatlakozhatunk a világ boldogabbik részéhez. Ez teljesen váratlanul érte a hazai közvéleményt, értelmiséget, politikát, minden derék és deréktalan magyart, akik aztán elkezdtek szerencsétlenkedni, ahogy a külső hatalom – ami eddig megmondta, mit kell tenni – eltűnt a fejük fölül. Az első szabadon választott parlamentben nyüzsögtek a volt háromperhármasok, mert a politikai rendőrség ügynökeit küldte a választás hajnalán a pártgyűlésekre, hogy jelentsenek, ők aztán ott olyan bátrak voltak, hogy a tömeg őket akarta a parlamentbe. És hamarosan megkezdődött a rablás, a demokratikusan választott képviselők könyékig kezdtek nyúlkálni a közösség mézes bödönébe. Baloldaliak és jobboldaliak, liberálisok és rendpártiak, demokraták és újnácik.
Amúgy meg olvasta már több fiatal irodalmár a könyvet, többször olvastam föl belőle részeket ifjú hallgatóság előtt, akik veled ellentétben a rendszerváltás utáni egyre keményedő részeket kedvelték jobban, ahol már a szerzőnek nincs kedve viccelődni, mert a helyzet sem vicces. Ahogy a lopás nagyipari méreteket ölt, a korábbi manufakturális helyett, és ahogy távolodik hazánk hajója a civilizált országok meghitt vizeiről, hogy valahol a nagy orosz tengerbe eressze le a horgonyát.

A rendszerváltó klasszikus karriertörténet honi díszletekkel és sajátosságokkal; emelkedés és bukás. A hatalomról, a pénzről, az amorális jellegről szól. A könyv avval adós marad, hogy felvillantsa az esetleges alternatív esélyeket, hogy mindez lehetett volna másképp. Mit gondolsz erről? Az elbeszélés szelleme hozta így, vagy te is ezt gondolod?

Úgy tíz, tizenöt éve én is sokkal optimistább voltam, nyilván akkor másként írtam volna meg ezt a könyvet. De most úgy vizsgáltam a múltat, hogy kerestem benne azokat a jeleket, ami a mai világunkat vetítette előre. Ezekben a csírákban már ott lapul mindaz, ami a jelenünket jellemzi. Nyilván azokban a magkezdeményekben egy boldogabb Magyarország lehetőségei is ott voltak, de így alakult. Ez lett. És miért? Mert az egyéni bírvágy és hatalomvágy felülkerekedett a közös érdekeken. És nem csak most, a mai kormánynál – persze itt mindent elsöprően –, hanem az elmúlt évek összes pártjánál, kormányánál. Mindegyikbe megjelentek a „merkantilek” – így szoktam ezeket a tolvajokat némi eufémizmussal hívni –, akikkel üzletember koromban ültem olykor egy asztalnál (MSZP-s, SZDSZ-es Fideszes, MDF-es képviselők voltak ezek), akik nevetve mondták, hagyjuk a politikát, itt zsebre megy a dolog, a mi zsebünkre, és gyorsan megegyeztek. Nos, az efféle politikusok vették át a pártok irányítását, és a néhány becsületes társuk, kipottyant a parlamentből. Őket hülyének tartották. 
Nálunk amúgy is nagy hagyománya van annak, hogy egy párt eluralja a politikát, saját embereit teszi minden valamire való pozicióba, és évtizedekig hatalmon marad. (Tisza Kálmán, Horthy, Kádár…). Így szokta meg ezt a magyar. Ha kellően gazember egy politikus, akkor a sunyiságra, a kaparj kurta, neked is jut-ra, a kussolásra, a szolidaritás fölöslegességére, a másféle emberek gyűlöletére, a bűnbakképzésre játszik rá, és ekkor biztosra mehet. Erre bőven akad fogadókészség Magyarországon. Persze vannak fényes, de mindig rövidke szakaszok a történelmünkben, aztán következnek a hosszú, egy személy nevével fémjelzett időszakok. Ezért nem vagyok biztos benne, hogy nálunk hosszútávon másként történhetett volna. Bár, most, EU-tagként talán lett volna erre esély, de hát a magyarok megint megtalálták maguknak a csalhatatlan vezért.

Ezzel a regénnyel lezártad, hogy a korszakkal epikusan foglalkozz, vagy maradt még Benned anyag, amire visszatérhetsz később?

Terveim szerint befejeztem. Anyag, persze mindig marad, de szeretnék valami egészen másról írni. Ha egyáltalán írok még valamit.

Fotó: Gyenis Tibor

Jánossy Lajos

[ « Vissza ]