Rükverc
A regényből irodalmi folyóiratokban megjelent részletek, novella adaptációk

Litera - A veronai szalámi illata - 2012. 03. 25.
http://www.litera.hu/hirek/kerekgyarto_istvan_a_veronai_szalami_illata

Kerékgyártó István: A veronai szalámi illata

Úgy látszott, a boltos nok is szerették a Vidrából áradó füstölt kolbász- és nyershússzagot – addigra ez maradt, a gyári buzök már kiszelloztek. Gyakran megesett, hogy egy ilyen raktári mérés közben a szétnyílt köpenybol duzzadt mellek buggyantak elo. - Kerékgyártó István hamarosan megjeleno kötetébol olvashatnak Magasiskola rovatunkban. Akadtak Vidra Zsoltnak jó napjai is. Egészen jó napjai. Akkor volt a legboldogabb, amikor a húskombinátnál kocsikíséroként dolgozott. Persze nem az üzem miatt, az nagyon büdös volt. Vérszaggal kevert szarszag csapta meg az orrát, amikor belépett a vaskapun, mert a vágáshoz kötélen rángatott állatok a rettegéstol összecsinálták magukat. Pontosan tudták, mi vár rájuk. A bontóban buzlöttek a felszakadt belek, odébb a sózott, nyúzott borök szaglottak. A fozocsarnokban istentelen pácszagok keveredtek a forró zsírgozzel. Még kilométerekkel távolabb is becsukták a házak ablakait, ha az üzem felol fújt a szél. Szerencsére nem sok idot töltött az üzemben. Gazsi, a sofor ráhajtott a fémkasznis Csepellel a tehermérlegre, lemázsálták az üres kocsit, aztán beállt a rakodó rámpa elé. Vidra meg becígelte az áruval megpakolt, horpadt alumíniumládákat. Ahogy a boltok kérték, úgy voltak ezek megrakva. A gazdagabb falvak ládáiból téli szalámik, füstölt kolbászok és veronai rudak meredeztek, a szegényebbek inkább csak töpörtyut, csemegeszalonnát, lecsókolbászt rendeltek. Vidra a féldisznókat a vállán vitte a kocsiba, és a kampókra akasztgatta. Mielott Gazsi a tehermérlegre állt volna, egy húszkilós vasüllot rakott az üres kocsi utasfülkéjébe, amikor meg a tele kocsit mérték, kidobta az üllot a mázsaház mögé a gazba, és másnap hajnalban megkereste. Négykor rakodtak, a sötétben senki nem látta, ahogy az üllovel trükközik. Így húsz kilóval több árut tudtak kihozni. Pontosabban tizenöttel, mert volt egy ötkilós fémládájuk, abba pakolták a füstölt csülköt, a veronait, a pirospaprikával megszórt fott fejet. Csupa csemegét. Ezt aztán napközben megették, és persze elcserélték. Úgy hívták a kicsempészett szajrét, hogy cuffolt. Naponta tizenöt kiló cuffoltat emeltek el. Járták a boltokat, minden apró településre befordultak, vitték a rendelést, a falvak határában meg dozsöltek! Jött a tejszállító, már elore dudált, befékezett, hogy itt a tejföl, a túró, amit akarnak, csak adjanak egy kis kolbászt. – Nesztek, bazdmeg – vigyorgott Gazsi, és adott egy pár füstölt kolbászt. Nem tudták, hogyan hálálják meg. Zacskós kakaót, tubusos Boci sajtot, mindent adtak. De addig nem tudtak enni, míg a kenyeres kocsival nem találkoztak. Az elso napján Vidra magában falta a veronait, itta hozzá a tejfölt, aztán végigfosta a muszakot. Szóval kenyér, zsömle nélkül többet nem zabált. De a császárok ok voltak, a hús mindenkinek kellett. Gazsi útközben lehúzta a Csepel ablakát, és kiszólt a noknek. – De megkúrnálak, kisanyám! – Még az idosebbeket sem hagyta ki, csak az egészen kicsi lányoknál változott a szöveg. – Küldd ide az anyádat! – kiabálta. Ezt Vidra nemigen szerette, de nem mert szólni, mégiscsak Gazsi volt a sofor, o meg csak kocsikíséro. A falusi kisboltokban nagyon várták oket. Akkoriban már csak nok dolgoztak az üzletekben, a férfiak gépekre ültek a téeszben. A legszerencsésebb asszonyok nem répát kapáltak a földeken, hanem fehér köpenyben, a titokban befalt szalámivégektol meg csokiktól megcombosodva illatoztak a boltokban. – Jó illatuk van! Kék-Vörös szappannal dörzsölik be a hónaljukat, a bundás puncijukat. Hú, ezt nagyon szeretem – mondogatta Vidra. Ha Vidra a hátán a fél disznóval belépett egy ilyen falusi boltba, a friss kenyér szagát érezte, a tömbbe kirakott gyümölcsíz, és a kimért nápolyi illatával keveredve. A vágóhíd buzei után igazi mennyország volt ez az orrának. Mikor meg bekísérte valamelyik no a raktárba, hogy lemérjék az árut, érezte a szappanszagát. De ha már délután, a járat végén voltak, akkor a dús hónaljszor izzadt illatát szagolgatta. – Egyáltalán nem kellemetlen a délutáni hónaljszag. A rothadó bor az üzemben, az büdös, de a szappannal keveredo testszagot mindig izgatónak érzem. Föláll tole a farkam – magyarázta Vidra a sofornek. Úgy látszott, a boltos nok is szerették a Vidrából áradó füstölt kolbász- és nyershússzagot – addigra ez maradt, a gyári buzök már kiszelloztek. Gyakran megesett, hogy egy ilyen raktári mérés közben a szétnyílt köpenybol duzzadt mellek buggyantak elo. Elég volt Vidrának közéjük dugnia az arcát, hogy beleszagoljon, máris a nadrágjában matatott a no. Lenyomtak egy gyors numerát, s mire kipirulva elojöttek a raktárból, addigra Gazsi is kihörpintette a maradék kávéját. – A jövo héten én pakolom ki a szafaládét, de a fonökasszonnyal – fordult a negyvenes pirospozsgás nohöz, aki a kezét a szája elé kapva nevetgélt, mint akinek nincs ellenére a terv. – Nem gondoltam, hogy ennyire baszékonyak ezek a falusi asszonyok. Azt hittem, hogy a városiakat könnyebb megdönteni – mondta egyszer Gazsinak. – Pedig nem. Én éveken át dolgoztam az áramszolgáltatónál, s amikor az alföldi tanyákhoz vittük a villanyt, házaknál szállásoltak el bennünket. Gyakran az apa mondta, hogy háljak nyugodtan a lányával, úgyse igen jár feléjük senki – felelte Gazsi. Még az elso járatkiosztásnál Vidra észrevette a falitáblán, hogy egy apró zsákfaluban van egy 953-as számú üzlet. Amikor meglátta, egybol tudta, hogy lesz még neki dolga ezzel a bolttal. Akkor született, 1953-ban. Hónapok óta járta a megyét, de még nem került erre a járatra, ezért, mikor egy június végi napon látta, hogy végre arra mennek, mondta is Gazsinak. – Na, bazdmeg, jó napom lesz, megyünk a kilencszázötvenhármasba. Kicsi volt az a falu, talán ötszáz lelkes. Egy völgyben, erdokkel szegélyezve álldogáltak a házak, a bolt szépen kifestve sárgára, barna vasrácsokkal, kis kirakattal. A kirakatban Mos-6 tubusok, VIM-es dobozok, szappanok, hypós üvegek, csupa tisztítószer. Mintha azt hirdették volna, hogy itt fontos a tisztaság. De az áruból, amit cipelt befelé, látta, hogy szegény kis falu ez, egy rúd parizeren kívül csak töpörtyu, csemegeszalonna meg lecsókolbász volt a ládában. A boltvezeto fogadta, ötvenes kövér asszonyság, s mikor letette a ládát a tehermérlegre, már kezdte azt hinni, tévedett, semmi érdekes nem vár rá. Ekkor lépett ki a raktárból az a lány. Világoskék köpenyt, magas parafa talpú papucsot viselt, a fején csinos kis fityulát, nehogy a hajszálak a szeletelésnél a parizer közé hulljanak. Hosszú barna haját hátul kötötte össze, finom kreol bore volt, mégis kéken világított a szeme. Vidra csaknem átesett a ládán, amikor meglátta. – Szevasz – mondta. – Jó napot – felelte a lány. Meglepte a szépsége és az idegensége. A többi boltban inkább szoke, molett lányokkal hetyegett. Pedig igazából nem a hájas noket, hanem az ilyen nyúlánk nagy mellueket szerette. Zavartan pakolta az árut, némán várta, hogy lemérjék. Semmi jó duma nem jutott eszébe. A fonökasszony aláírta az átvételi listát, csókolom, szia, mondta, és már ült is be a Csepelbe. Az üzemben még aznap délután megkereste a brigádvezetot, hogy gyakrabban tegye a tizenhármas járatra. Az nem kérdezte, miért, de a következo héten megint ment, és mielott a ládát megemelte, a hóna alá csúsztatott a cuffoltból egy rúd veronai szalámit. A boltban a csemegéskéssel kettévágta, s a nagyobbik darabot a boltvezeto, a másikat meg a kék szemu lány kezébe nyomta. – A cég ajándéka – mondta. – Nem a maga ajándéka? – kérdezte a lány, megszagolta a szalámit a friss vágásnál. – Nagyon szeretem – tette hozzá mosolyogva. – És tudod is, hogy mi ez? – kérdezte Vidra. – Veronai. Még a receptjét is tanultuk. – Zsuzsi szakképzett kereskedo – mondta a fonökasszony. Megköszönték, mosolyogtak, és neki megint nem jutott az eszébe semmi frappáns, csak bámult a lány szemébe, és vigyorogott. Mikor visszaértek az üzembe, a töltomestertol megkérdezte, hogyan készül a veronai. – Régen öreg sertésbol csináltuk. Leinaztuk, eldobtuk róla a puha zsírt, bórsavval, salétrommal tartósítottuk. Sózott szalonnát, fokhagymát, durván orölt borsot, meg persze vörösbort tettünk bele – felelte. – Valami különleges? – kérdezte Vidra, mert eszébe jutott, hogy amikor a lány megszagolta a szalámit, o is odahajolt, és valami különleges fuszer illatát érezte. – Ennyi – rántotta meg az öreg a vállát. Legközelebb már beszélgetett is a lánnyal. A fonökasszony megint kapott ajándékot, hát hagyta, hogy ketten maradjanak a raktárban. Komoly volt és okos, egészen más, mint a többi boltos lány. Nem értette, hogy a szakmunkás vizsgájával miért nem próbálkozik valami nagyobb üzletnél. Vagy a városban! De o csak mosolygott a kék szemével. – Nekem még ide is nehéz volt bekerülni. Örülök, hogy nem kell répát egyelnem, meg kukoricát kapálni, mint a testvéreimnek. Gazsi persze rájött, miért osztják rájuk gyakrabban a tizenhármas járatot, és a második héten megkérdezte, tudja-e Vidra, hogy kinek hordja a veronait. – Hogyhogy kinek, hát a boltos Zsuzsinak. – Aztán azt is tudod, ki ez a csaj? – Egy bitang jó kis no, akinek még esze is van. – Egy cigánykurva. – Mi van?! – Egy cigánykurvának hordod a veronait. Hogy vigye a putriba a koszos rajkóknak. – Miért, ez cigány? Annyira kék a szeme, erre nem is gondoltam – szólt Vidra némi szünet után. – Na és ha az? Akkor mi a fasz van? – Mind kurvák – fordult feléje vezetés közben a sofor, és olyan sokáig nézett rá, hogy már attól félt, árokba mennek. – Miért lennének mind kurvák? – Mert a putriban össze-vissza kúrnak. A testvérükkel, az apjukkal. Mindenkivel, bazdmeg. Ilyenek, és kész. – Hát ez nem olyan. Ez szakmunkás. Szakképzett kereskedo, bazdmeg. Ezt nem kellett volna mondania. Gazsi azt is nehezen viselte, hogy Vidra szakközépbe járt. Pincér szakmája és érettségije van. Ez nagyon zavarta, neki csak nyolc általánosa meg hivatásos jogsija volt. – Hagyjál már a hülyeséggel, majd pont ennek a cigánykurvának van szakmája – dünnyögött, aztán egész úton hallgattak. Gazsi elintézte, hogy többet ne kerüljenek arra a járatra. Hamarosan elterjedt az üzemben, hogy Vidra cigánylánnyal kavar. Állandóan Zsuzsival piszkálták, hogy kapott-e már trippert, meg hogy üljön egy kicsit távolabb, nehogy a tetvek átugorjanak rájuk. Mikor rakodott, be-beszóltak, hogy elölrol vagy hátulról szereti-e jobban, lecidázta-e már, és hogy megvolt-e már az anyja? Vidra nem törodött velük. Délutánonként, amikor letette a munkát – és ez elég korán volt, hajnali négykor kezdtek –, biciklire ült, és letekert húsz kilométert. A megyeszékhelytol ilyen messze volt a falu. Sietnie kellett, délután ötkor már zárt a bolt. Addigra ott állt, és várta Zsuzsit. O jött, Vidra tolta a biciklit, a lány a váz másik oldalán sétált, miközben szelíden rengtek a mellei. A falu határában, a legelo szélén volt egy szénakazal, oda jártak. Vidra leakasztotta a kormányról a szatyrot, kivette a papírpoharas tejfölt, a kenyeret, a veronait, és bevették magukat a kazal oldalába vájt mélyedésbe. Miközben vetkoztek, haraptak a veronaiból, a lánynak kenyérbelet adott, azt szerette, o a héját rágta. Egyszer úgy megkívánta Zsuzsit, hogy eldobta a tejfölt, megragadta a lány vállát, a hátára fektette, pedig az éppen egy darab szalámit tartott a kezében. Harapta, és csókolta mindenütt. Belehemperedtek az elfolyt tejfölbe, a veronait meg szétpasszírozták a meztelen testükkel. Ekkor érezte eloször a lány mellén, a hasán a tejfel ízét, a borsos szalámi illatát. Onnan nyalta le. Zsuzsi is nyalogatni, szagolgatni kezdte ot. Késobb már szándékosan kenték be egymást. Mikor meztelenül feküdtek, a lány nagy barna bimbóira tejfölt öntött, onnan nyalogatta. Zsuzsi meg a hasára, farkára dörzsölgette a veronait. Szagolgatták, kóstolgatták egymást, s mikor Zsuzsi halkan, szaggatottan nyüszíteni kezdett, akkor tette be neki. Szépen lassan, hogy érezze, ahogy halad benne. Ezt a lány is nagyon szerette. Ezt a finom, lassú haladást. Tejfölös arcát az arcához szorította, s érezte a veronai borsos, fokhagymás illatát. Vidra a nyár közepén már mindennap kiment a faluba. Július vége lehetett, egészen megszáradt a szénakazal, hersego zöld fuszaga tompa szénaillatra váltott. A szeretkezés utáni kábulatban egymást átkarolva feküdtek, mikor kiáltást hallottak. Borzasak voltak, hajukban szénaszálak és kenyérmorzsa, arcukon a rászáradt tejföl, ruháik a boglya elott szétszórva. – Gyere ki, paraszt! Vidra csupaszon mászott elo, két vele egykorú roma csávó állt a kazal elott, kissé távolabb meg egy valamivel idosebb, hosszú, pödrött bajszú cigány. Mindhárman fekete kalapban. Az egyik fiú megragadta Zsuzsi kezét, aki ekkor bújt elo a kazalból. Valamit mondott neki cigányul, Zsuzsi a földre kuporodva öltözni kezdett. Vidra lehajolt a nadrágjáért, de az egyik csávó odébb rúgta. – Mit csinálsz a húgunkkal, paraszt? Állt ott pucéran, a vállát vonogatta, arra gondolt, mit mondhatna, hát látják. De azok hallgattak, mint akik tényleg választ várnak. – Szeretem a húgotokat. Akár el is veszem – mondta halkan, és nem is hazudott. Zsuzsi ránézett, föl akart állni, de egyik fivére visszalökte. Ült a földön, eleredtek a könnyei. – A kurva anyádat, azt veszed el, paraszt – mondta a másik fiú. – Zsuzsinak volegénye van! – és a bajszos férfi felé pillantott. A férfi mozdulatlan maradt, mint akinek semmi köze nincsen az egészhez. A két csávó szorosan Vidra mellé lépett, szinte satuba fogták, és hirtelen eros fájdalmat érzett a jobb combjában. Lenézett, és látta, ahogy a fiú a bicska nyelét szorítja. Vidra az arcára bámult, a fiúnak összeszukült a szeme, lassan kihúzta a kést. A nadrágja szárába törölgette, és visszahajtotta a bicska pengéjét. Mikor elléptek mellole, majdnem elesett. Fölrángatták a lányt, és mikor az egyikük meglátta a veronai rúd maradékát, dühösen odébb rúgta. A nagybajszú cigány, mielott hátat fordított volna, Vidrára nézett, és a kalapja karimájához emelte a jobb mutatóujját. Vehette ezt Vidra fenyegetésnek, intésnek, de akár tisztelgésfélének is, aztán a kalapos a három testvér után indult. Nem csatlakozott hozzájuk, úgy tíz méterre mögöttük ballagott. Vidra ekkor látta utoljára Zsuzsit. Középen tántorgott, fivérei néha löktek rajta. A combját elkötötte a zsebkendojével, magára húzta a gönceit, és megpróbált felülni a biciklire. Lassan indult el, az elso kerék szétnyomta a félrerúgott szalámi darabot. Utoljára csapta meg a veronai fuszeres illata, soha többé nem tudta megenni.

[ « Vissza ]