Trüffel Milán
A regényből irodalmi folyóiratokban megjelent részletek, novella adaptációk

Trüffel Milán pályakezdése
Holmi 2009. február (www. Holmi.org.)

Onnan kéne talán most kezdenem, hogy a század utolsó évében egy elegáns titkos játékbarlang alkalmazottja lettem a Mérleg utcában - egykori cellatársam és atyai barátom, Komlós Ármin közpapír-hamisító ajánlólevele nyomán. Slepperi beosztásban kezdtem, ami felhajtót jelentett ebben a szivarfüstös, babonás világban. Szerencseipari betanított munkás, aki rangban a takarító felett áll, de a krupié urakra csak alulról pisloghat - mind fizetség, mind pedig tisztesség dolgában. Nyitáskor a tulajdonos úr sorba állította a bankadókat, krupiékat, pincéreket, sleppereket és takarítókat, végigvizsgálta körmüket és cipôjüket, pantallójukat és nyakkendôjüket, s akinél makulát lelt, nyomban hazazavarta. Aztán indulhat a munka. A felhajtó például a Keleti pályaudvarhoz sétál, hogy fölkutasson egy mátészalkai gyorsról lelépô prémgalléros uraságot, készséggel tüzet adjon neki, s mikor fölparázslik a cigár vége, az udvarias pesti gentlemantôl a vidéki úr valami jóféle étterem után érdeklôdik. Ezzel teszi meg elsô lépését a palivá válás útján. Szó szót követ, s a Wampeticsben közösen elköltött ebéd után már karonfogva érkezik slepper és pali a Mérleg utcai luxuslakásba. De a ligeti lóversenypályát is kedvelték a slepperek, ahol a gyepen nyert koronák jobban ficánkoltak a belsô zsebben, mint a kétéves telivérek.

Ha már úgyis ölébe engedte uraságodat Fortuna, ajánlotta ilyenkor a felhajtó a pénztôl megrészegült palijelöltnek, ruccanjunk már át a zöld fűtôl a zöld posztó mellé! Így indult pályám a kártyás világban, ám elônyös külsôm, nyájas modorom s némi szerencse pár hónap múlva följebb röpítette csillagomat, ugyanis a játékbarlang tulajdonosa, Harsányi József úr után mindjárt a második személyiség, bizonyos Zsalud Ede vett atyai pártfogásába. Ez az úr valaha a legszenvedélyesebb játékosok közé tartozott, s mint a megszállott kártyások általában, igen babonás volt. A baccarat-hoz nôi hajtincset vagy rozsdás vasszöget rakott egykor az asztalra, döglött legyet vagy szárított kígyóbôrdarabot tartott a mellényzsebében, bal lábán lila, jobbján zöld színű zoknit viselt, pöcögtette, köpködte a lapokat, rongyos, régi szerencsekézelôt húzott a játékhoz, és irtózott a veres hajú kibicektôl. Mindezen óvintézkedések ellenére, ahogy az lenni szokott, egy idô után mégis "letört". Ekkor megtartotta cilinderét, lakkcipôjét, selyemharisnyáit és gavalléros modorát, felvette az Andrényi Armand művésznevet, és nemzetközi kártyacsalónak állt. És tette ezt oly sikerrel, hogy egy idô után nemcsak Ostendébôl, Monte-Carlóból, Berlin és Párizs összes jelentôs játékklubjából tiltották ki, de a konstantinápolyi, a kairói, sôt még a kínai rendôrséggel is akadt dolga. Aztán az elegáns, ôszülô ötvenes úr nyugállományba vonult, és már csak régi barátja alkalmazottjaként adta a bankot a titkos kártyabarlangban.

Zsalud Ede ráadásul a reinkarnációban is hitt, mióta egy sanghaji ópiumbarlangban három egész hónapot töltött. Úgy tartotta, hogy bennem újból testet öltött az ô elhalt fiacskája, aki akkoriban távozott a földi világról, amikor én megszülettem. Gyámom elvesztése miatt szívesen vettem e különös rigolyát, annál is inkább, mert Zsalud jó barátságban állt a tulajdonossal, aki egykor társa volt az Európát átívelô kártyafosztogatásokban. Csakhogy a fônök úr a csalással nyert pénzeket nem játszotta el a rulettklubokban, mint Ede, hanem - gondolva három gyermeke jövôjére - titkos kártyabarlangot gründolt. Milán fiam, kezdte meg tanítását Zsalud Ede, amit én neked mutatok, azt egy talján kártyamestertôl láttam. Ô oktatta a jómadár Edwardot is, aki felséges mamája halála után hamarosan Anglia királya és India császára lesz. De ez a királyfi hiába tanult ki minden csalást és trükköt, mégis megkopasztotta az én cimborám, a Kroff-Kônig báró, kinek persze az igazi neve Stallmann, s valamikor vizesnyolcas kereskedôként kezdte a pályáját. De késôbb odáig vitte, hogy német bárónak vagy johannesburgi aranyés gyémántbánya-tulajdonosnak adta ki magát, és így fosztogatta a koronás fôket, bólogat mesterem, miközben szórakozottan keverget egy szűz paklit. Hol is tartottam?, pillant fel a lapokból.

Hogy megtanítasz zsugázni, Ede bátyám. Ja igen, bólogat, s "fejni" kezdi a paklit. Szaporán kapkodja le az alsó és felsô lapokat. Ez keverésnek tűnik, de a végén ugyanaz a sorrend áll vissza. Megtanítlak zsugázni, de soha ne feledd, más ez, mint az igazi kártyatudás, hiszen kártyázni annak kell jól tudnia, aki társasági sikerekre vágyik a tarokkban vagy a whist- 206 . Kerékgyártó István: Trüffel Milán pályakezdése Kerékgyártó István: Trüffel Milán pályakezdése . 207 ben - vagyis a játék öröméért tét nélkül kíván csillogni. De aki trente et qarente-on vagy nasi-vasin akar kaszálni, annak egészen másféle tudásra van szüksége. Azt hiszed, fiam, hogy amikor Szemere Miklós kamarás - s ekkor tisztelete jeléül fölemelkedik székérôl, és biccent - elôször kártyázott életében, ami Szentpéterváron a Yacht-klubban történt, ahol Samakoff, a helyi aranyifjúság prominense pikére hívta ki, tudott kártyázni? Még a lapokat is alig ismerte, mégis tizennégyezer rubel nyereséggel állt fel. Mást tudott a kamarás! Nyerni tudott! Mert vannak a szenvedéllyel kártyázók, kik hosszú távon, de valószínűbb, hogy már rövid távon is veszítenek, aztán vannak a hamiskártyások, ezek meg börtönbe kerülnek, vagy agyonütik ôket, és ott van ugye Szemere Miklós, aki lovon is, kártyán is nyer, méghozzá folyamatosan és hosszú távon. Akkor meg mit akarsz tôlem, Ede bátyám, most veszítsem magamat rongyosra, vagy kerüljek börtönbe, mert ugye Szemere az nem lehetek?

Én azt tanácsolom neked, Milán, hogy addig ügyesedj a kártyában, amíg krupié vagy bankadó lehetsz. Tisztes szakmát adok a kezedbe. De szenvedélybôl soha ne zsugázz, mert a vesztedbe rohansz, néz a szemembe, majd szórakozottan "lapátolni" kezdi a paklit, ami megint csak keverésnek tűnik, de most a lapok egymás után peregnek a csomagban, sorrendjük ezúttal sem változik. Zsalud Ede a bakkasztalnál a fônök úr pénzébôl adta a bankot, majd minden koronával elszámolt. Sôt fizetést sem fogadott el, hanem vendéglôsnél, borbélynál, virágárusnál, de még a piros lámpás házaknál is hozomra vásárolt. A kereskedôk a számlákat Harsányi úrnak nyújtották be, ô pedig fizetett, mert tudta, hogy bankára aranyat ér. Ede kezén naponta tízezrek futottak át, de egy koronát sem tartott a zsebében. A szenvedély ott szunnyad az emberben, mondogatta, s ha bankó ropog a bukszámban, hát mennem kell. Ezért nem kell nekem a pénz. A Harsányi úrnak érkezô számlák közül a legborsosabbak Ede italszámlái voltak, mert ha szolgálatban nem is, azon kívül rendesen ivott. Gyakran elkísértem ôt kedvenc helyére, a Kerepesi úti Pannónia kávéházba, ahol legendás zsugások adták egymásnak a kilincset. Kártyázni itt sosem láttam ôket, miként a Nemzetibôl érkezô művészek sem adnak elô szerepeikbôl.

A zsugabárók, akárcsak a színészek, úrias beszélgetéssel, a nagy játékok fölidézésével és a jövô tervezésével múlatták idejüket. Lenyűgöztek engem ezek a kifogástalan öltözékű világfiak. Csodáltam azt az eleganciát, ahogy keresztbe vetették lábukat, s glicerinnel puhított, manikűrözött kezüket lazán pihentették a karfán. Gyönyörködtem mozdulataik finomságában, ahogy az aranykravátlis Cabaro szivar végét lemetszették, majd föltartott fejjel opálszín karikát küldtek a távolba. A görög isteneknek üzenhettek a füstjelekkel, kik maguk is hasonló pózban üldögélnek az Olimposzon. Nekem pedig azt üzenték ezek az álbárók és álgrófok, hogy a rang nem is olyan nagy dolog, mint azt sokan hiszik, nem kell évszázadokig készülni rá. Néhány hónap alatt is megtanulható, persze csak annak, akinek van hozzá tehetsége. Szobámban a tükör elôtt próbálgattam az elôkelô mozdulatokat, a könnyed járást, a decens mimikát. Még csak két hónapja voltam felhajtó, amikor az egyik krupié beleszeretett valami pénzsóvár színésznôcskébe, ezért Harsányi úr jobbnak látta, ha irodája falának titkos lesôlyukából - amit Ede persze megmutatott nekem - gyakrabban ellenôrzi a fiú ügyeskedését. És nem eredmény nélkül. Színlelt náthájában a szerelmes krupié az összes zsebét telerakta orrtörlôkendôkkel, s a pénz besöprésekor gyakran pottyantott pár koronát a zsebkendôibe. Ekkor elôlépett Harsányi úr, kirángatta a kendôket a krupié zsebeibôl, s az ezüst- és aranykoronák csörögve gurultak szét a teremben.

Csönd lett, az összes játék leállt, odabámult vendég és személyzet - a rajtavesztett fiú pedig szó nélkül, meghajlással távozott, nem láttuk többé. Én viszont másnap beállhattam. Sok figyelmet igényelt ez a munka. A csatatér: nagy, ovális, zöld posztóval borított asztal, rajta rekeszekben tizenkét szám, erre tehettek a pointeurok. A számok mögött a bankár a lapokat osztotta, szemben vele a krupié, aki pedig a téteket ratóval behúzta, vagy nyerés esetén kifizette. A játékosok karéja mögött egy másik sor magas székeken, ezek mögött álló sor, ôk már nem is értek el az asztalig, csak bekiabálták tétjeiket. Nekem kellett megállapítanom, hogy ki és mit ordított. Nyereség esetén persze volt gazdája a kiáltásoknak, de a vesztesnek nem akaródzott fizetni, vagy egyenesen azt állította, hogy ô csak az elôtte ülô tétjét ismételte meg. Elég bajom akadt ezekkel a visszhangokkal. És akkor ott voltak még a "mellbetegek", akik a megfelelô kockába próbálták erôltetett köhögéssel befújni a papírpénzt. Sokat kerestem, de még többet tanultam a barlangban. Láttam a vidám ártatlansággal elôször játszó "szűz kezet", majd aztán azt, hogyan rántja egyre mélyebbre a szenvedély. A kárhozatig, a vagyonvesztésig, a fedezetlen váltókig, míg végül betegségére gyógyító pirulaként ólomgolyót vesz be. Megtanultam, hogy a hazardôrök úgy játszanak,

ahogy a szerelmesek szeretnek, a részegesek isznak: szükségszerűen, vakon, ellenállhatatlan erô hatalma alatt. De hát nem közepes gyönyör a szerencsét megkísérteni! Óvatosan fölemelni az elsô lapokat, összeráncolni a homlokot, babonából megfricskázni az alul lévôket, s reménykedô óvatossággal letolni a felsô kártyát az alsóról, és gyönyörűséggel gusztálni azt. A hazárdjáték egy perc alatt hoz olyan változásokat, melyeket a sors rendesen csak hosszú évek során halmoz fel. Egy pillanatba hordja össze az érzelmeket, amelyek szét vannak szórva a többi ember lassan csordogáló életében. Ezt mind megtanultam, miközben ötven-hatvan koronát, de olykor százat is megkerestem egy éjszaka. A nyertes, amikor kiszállt, nagyvonalúan elém tolt néhány koronát, s megköszönte a játékot. És ehhez jött még a sáp, amit a csalók adtak le. Ennyi pénzért hivatalnokkoromban akár két hónapig is dolgozhattam. Mások kártyaszenvedélyét látva bizony nem kaptam kedvet a hazárdhoz, de Zsalud példája is óva intett, aki két úr hámja alatt nyögött, az elfojtott játékszenvedély és a naponta gyakorolt ivás kényszerével viaskodott. Én beértem az ivással. Amikor a vendégek hajnalfelé szétszéledtek, Edével végigballagtunk a Ferenc József rakparton, hogy kiszellôztessük ruhánkból a szivarfüstöt. Ilyenkor érkeztek az elsô tejeskocsik meg a zöldséges kordék, a csillagoktól fénylô vizet korai kofahajók fodrozták, vesszôkosarak nyögdécseltek, fekete hárászkendôs asszonyok hajósokkal egyezkedtek, s ahogy közeledtünk az új kecses hídhoz - nekem a Lánchídnál

is csinosabbnak tetszett -, hagymaés halszagot hordott a hajnali szél. Befordultunk a Vámháznál, és az új vásárcsarnokkal szemben ott várt bennünket a pesti oázis, a kései lumpok és a korai piaci emberek hajnali mentsvára, a Nádor kávéház. Álmos piaci polgárok, hórukklegények, kofák, mészárosok osztoztak itt a gyűrt frakkinges lumpokkal, kalapos úriasszony kísérôikkel. És persze itt tanyáztak munkájuk végeztével az éjszaka robotosai, a zenészek, a pincérek és a kalap nélküli egyéb hölgyek is, akik a mellékutcák fáradalmait pihenték ki. Érkezésünkkor mindenki világos kávét szürcsölt, és a vegyes kompánia egyre türelmetlenebbül pislogott a faliórára. Az úri lumpok arany zsebóráikat kémlelték, mintha csak a tulajdonos Holstein testvérek kronométere késne, s amikor az öt finom kongatás fölcsendült, snapsszal és sörrel spricceltek szét a pincérek. A második rund után rendszerint hozzánk szegôdött egy-egy lány. Az utcatündérek fáradtan hajtották vállunkra fejüket, míg Zsalud szépen csengô baritonját rezegtette. Történetei, mint éjjeli lepkék a fény körül, jobbára a kártya körül keringtek. Csak ketten vannak a világon, akik mindig nyernek, a többi zsugás pedig csak csodálja ezeket a héroszokat, kezdi Zsalud Ede.

Az egyik Szemere kamarás, a másik pedig Scott tábornok, a londoni White's Club hôse, megjegyzem, ez az intézmény sem egy tandelmarki pálinkásbutik, hanem a walesi herceg törzshelye, ahol számos nobilitás eresztett már golyót a fejébe. Scott tábornok saját receptjével dolgozik, és nem is titkos ez a csodamódszer, ô maga sem rejtette véka alá. Egy öreg zsugás mesélte nekem a római Club della Cacciában, hogy a tábornok minek köszönhette határtalan szerencséjét a whistben. Annak, hogy ebédje sült csirkébôl, pirított kenyérbôl és egy pohár vízbôl állott, mindig frissen és vidáman ült az asztalhoz, és annyira vitte, hogy kártyán, hozzáteszem, tisztességes úton, két és fél millió fontos vagyont halmozott fel. Közben a terem képe lassan megváltozik, az ötórai izgalom alábbhagy, a piaci emberek a munkájuk után mennek, a kimerült lumpok az asztalra dôlnek - de Zsalud Ede folytatja: A játékszenvedély Jákob küzdelme az angyallal, Faust doktor szerzôdése az ördöggel. Amikor pénzben játszunk, a lapok mezôket, erdôket, kastélyokat hozhatnak, kincseket érô ékszereket, gyönyörű testeket és lelkeket, a világ minden díszét, címét, kegyét és hatalmát. Magában rejti az álmokat. És még azt mondják, ne játsszak, ne álmodjak.

Ésha csak reményeket adna a játék, legyint. De képes rettenetes halált és szégyent is osztani. Gyémántból vannak a körmei... motyogja, de nem tudja folytatni, mert elôrebukik, és mély álomba merül. Ezeken a reggeleken gyakran támogatta részeg lépteimet valamelyik örömlány. Az éjszakában a könnyen keresôk mozdulatával egy koronát hajítottam a hídvámosnak, alattunk a rakparton fényesre suvickolt almáik mellett ott ültek már a terebélyes kofák, uborkából és paprikából emelt hegyek mögött a bolgárkertészek, a földkihasználás diploma nélküli professzorai, odébb mokány lovacskák ropogtatták a zabot, s a lánnyal úgy andalogtunk keresztül a hídon, mint a szerelmesek. Ezek voltak barlangbéli életem legszebb órái, a hosszú hajnalok, amikor Ede mesélt, majd pedig valamelyik lánynyal napkeltekor dülöngélve hazasétáltam Szög utcai albérletembe. Kedveseim aztán - mivel elôre kifizettem ôket - úgy surrantak el délelôtt, hogy részeg álmomból föl sem ébredtem.

Eközben atyai barátom, Komlós Ármin egyre gyakrabban nyúzott azzal, hogy készíttessek hamis személyi papírokat, és álljak inkább banki szolgálatba. Tanuljam ki a váltók világát, és ezen a pályán kezdjem meg az aratást - mert szerinte ez a legszebbike az elkövethetô kriminális cselekményeknek. Nézd csak, Milán, milyen jól jövedelmez, mutatott ilyenkor körbe Margit utcai ötszobás, fényűzôen berendezett lakásán. Engem azonban riasztott ez a terv, mert ez a bankfiúi beosztás igencsak emlékeztetett valamikori minisztériumi állásomra, amely már akkor is erôsen untatott. Ármin bátyám, én a legfinomabb úri viselkedést sajátítottam el a Mérleg utcai kártyabarlangban és a Pannónia száláiban. Frakkomban nem egy virtigli fônemest tévesztettem meg finom modorommal, kik elôször jártak a bakkteremben, s amikor a krupié székébe ültem át, ôszinte elképedésüknek adtak hangot, hogy nem közébük tartozom. Ilyesféle képességeimre építeném inkább a jövômet, mondtam neki. Abban viszont

egyetértettünk, hogy mielôbb hagyjak föl ezzel a kártyabarlangbéli munkával, mert aligha tanulhatok ott már újat, csak a züllésem folytatódna. S mint életemben gyakran, amikor nagyon vágytam valamire, a sors ezúttal is a segítségemre sietett bizonyos Havasi úr képében. A jó nevű újság fôszerkesztôje egyik este, mikor a bakkasztalnál görnyedtem, odasúgta, hogy bemennék-e másnap hozzá a redakcióba, beszélni kíván velem. Hiába kérdeztem, többet nem árult el, csak biztatóan veregette a vállam. Figyellek már egy ideje, gyerekem, igazgatta Havasi az asztalon a tollait másnap az irodájában. Tudod, hogy ügyes a föllépésed? Megtisztel, fôszerkesztô úr, hajtom meg a fejem. Szepi bátyám. Mondd csak nekem, hogy Szepi bátyám! Megtisztel, Szepi bátyám. Lenne nekem egy ajánlatom, gyerekem. Örömmel hallgatom, Szepi bátyám. Na, ne gondold, hogy rögtön úgy fogsz járni, mint Thomas Rumbolt, a londoni White's Club kaszinópincére, akinek decens szolgálataiért a fôrendi házi tagok madrasi kormányzóságot és lovagi címet juttattak. Nekem szerényebb ajánlatom lenne: felvennélek

újságíró-gyakornoknak, gyerekem. Jó a fellépésed, oldottan társalkodsz... Már megbocsásson, Szepi bátyám, de írni nemigen szoktam, fôleg nem... Belejössz, gyerekem, segítünk, aztán majd belejössz, tologatja nyelvével szája egyik sarkából a másikba a kövér szivart ez a testes ember, és ettôl mintha gurgulázó hangon beszélne. Akár ha víz alól bugyborékolna, mint egy jóságos kövér béka, olyannak tetszik nekem Havasi méltóságos. Úgy csalogat a közélet zavaros vizei alá. Váratlanul ér az ajánlat, Szepi bátyám, kezdem húzni az idôt. Na, akkor kapsz három nap gondolkodást, mondja, s még a rovatot is elárulja, hogy könnyebben döntsek: bűnügyi reportôrséget ajánl. Mikor ezt kimondja, érzem, kiszalad fejembôl a vér. Csak nem ismeri rovott múltamat? De aztán kiderül, hogy a titkos kártyabarlangban szerzett ismeretségeimre apellálva szeretne ráállítani e kalandos vágányra.

Tudod, gyerekem, megváltozott az újságírás. Ebben a fene nagy békében az urak csak lopják a napot a kávéházakban, és várják a szenzációt. És tôlünk várják, gyerekem, mert ôvelük semmi sem történik. Bezzeg a kiegyezés elôtt mindenki politizált, mégis beérte a kalendáriummal - már ha tudott egyáltalán olvasni. Most meg minden boltossegédnek akad pénze valami lapocskára, és halálos unalomban él a szentem, hát borzongani akar a híreinken. Ha nem történik semmi, hát kiabálunk, hogy nem történik semmi, és ezzel már történik valami. Ezen nevetgélni kezd, gurgulázik a víz alól. De azért nem ennyire rossz a helyzet, gyerekem, mert történik is valami. Gondoskodnak errôl a bűnözök, hogy áldja meg ôket az istenük vagy az ördögük. De tudod, nemcsak a bűnözôk és a rendôrök között folyik ádáz küzdelem, hanem a hírlapírók és a detektívek közt is. Erre hívlak téged, gyerekem: kiszedni a fafejű zsarókból a szenzációkat. Ha pedig nem dobnak neked koncot, te fogod megelôzni ôket, és nyomozol helyettük! Háborúsdi a zsarókkal? A törvénytôl védve törleszteni nekik?, na, ez már neked való, Trüffel, kapom föl a fejem.

Komlós Ármin bácsi persze alantas bosszúnak ítéli az ilyesfajta terveimet, és figyelmemet az igazi meritumokra irányítja. Kerékgyártó István: Trüffel Milán pályakezdése . 211 Hasznos információk birtokába juthatsz, kezdi sorolni, bejárásod lenne a fôkapitányságra, fogalmazókkal és detektívekkel komázhatnál, kiismerhetnéd szokásaikat, közben pedig régi börtönkapcsolataidat kihasználva begyűjthetnél ezt-azt, hogy az újságírószekered is fusson. Csak azt ne feledd, Milán, hogy hol állsz! Te a gyűjtôbôl jössz, téged a gyámod, az elôzô életed kitagadott, de a fogházban új barátokra leltél. Ez a reportôrködés csak egy kis epizód. Kicsi, de fontos. Teneked nem a polgárt kell játszanod majd, hanem tanulni, hogy grandiózus tetteket követhessél el. Hogy az a sok nyavalygó polgárka maga alá pisáljon az irigységtôl és a gyönyörűségtôl, mikor azt olvassa, hogy megint mekkorát szakított valaki, s milyen eleganciával.

Komlós Ármin bácsi persze alantas bosszúnak ítéli az ilyesfajta terveimet, és figyelmemet az igazi meritumokra irányítja. Kerékgyártó István: Trüffel Milán pályakezdése . 211 Hasznos információk birtokába juthatsz, kezdi sorolni, bejárásod lenne a fôkapitányságra, fogalmazókkal és detektívekkel komázhatnál, kiismerhetnéd szokásaikat, közben pedig régi börtönkapcsolataidat kihasználva begyűjthetnél ezt-azt, hogy az újságírószekered is fusson. Csak azt ne feledd, Milán, hogy hol állsz! Te a gyűjtôbôl jössz, téged a gyámod, az elôzô életed kitagadott, de a fogházban új barátokra leltél. Ez a reportôrködés csak egy kis epizód. Kicsi, de fontos. Teneked nem a polgárt kell játszanod majd, hanem tanulni, hogy grandiózus tetteket követhessél el. Hogy az a sok nyavalygó polgárka maga alá pisáljon az irigységtôl és a gyönyörűségtôl, mikor azt olvassa, hogy megint mekkorát szakított valaki, s milyen eleganciával.

Komlós Ármin bácsi persze alantas bosszúnak ítéli az ilyesfajta terveimet, és figyelmemet az igazi meritumokra irányítja. Hasznos információk birtokába juthatsz, kezdi sorolni, bejárásod lenne a fôkapitányságra, fogalmazókkal és detektívekkel komázhatnál, kiismerhetnéd szokásaikat, közben pedig régi börtönkapcsolataidat kihasználva begyűjthetnél ezt-azt, hogy az újságírószekered is fusson. Csak azt ne feledd, Milán, hogy hol állsz! Te a gyűjtôbôl jössz, téged a gyámod, az elôzô életed kitagadott, de a fogházban új barátokra leltél. Ez a reportôrködés csak egy kis epizód. Kicsi, de fontos. Teneked nem a polgárt kell játszanod majd, hanem tanulni, hogy grandiózus tetteket követhessél el. Hogy az a sok nyavalygó polgárka maga alá pisáljon az irigységtôl és a gyönyörűségtôl, mikor azt olvassa, hogy megint mekkorát szakított valaki, s milyen eleganciával.

Bólogatok, de közben eszembe jut, mi van, ha találkozom egy detektívvel, bíróval, fegyôrrel, aki leleplez. Retteghetnék egész életemben, mert a polgárinak mondott világ nem felejti, hogy zöldfülű koromban le voltam sittelve pár hónapra. Mint iskolai olvasmányomban az a francia fegyenc. Milyen tisztes polgárrá küzdötte föl magát aztán mégis. Zsalud Ede és Harsányi úr meglepve fogadták bejelentésemet, hogy hamarosan távozni kívánok a kártyaszalonból. De mintha nekik is imponált volna az én zsurnalisztajövôm - még egy búcsújátékkal is megleptek. Trükkös adósságtörlesztés, magyarázták, amely egyúttal némi készpénzhez juttat téged is. Hiszen szükséged lesz most már nappali ruhákra, abban az egy frakkodban mégsem járhatsz úri szalonok fogadásaira, de még a fogdákba sem, hogy a csibészekkel diskurálj. Hiába mondtam, gyűjtöttem én már annyi pénzt, hogy kistafírozzam magam, ôk csak nevetgéltek, hogy bízzam ezt rájuk, jó muri lesz. Anélkül, hogy tervükbe beavatnának, az évszázad utolsó decemberében fölültünk a bécsi gyorsra, és este már a Mária-segíts utca egyik fogadójában találtam magam.

Az ablakból, amely épp a templom elôtti terecskére nézett, magányosan bámészkodtam lefelé, társaim ugyanis "jobb, ha nem látnak bennünket együtt" fölkiáltással távoztak. A terecskén és végig az utcán karácsony elôtti tolongás, mézes süteményeket, nagy kerek sajtokat és mindenféle füstölt disznóságot kínáltak sátrakból. A Mária-segíts-templom lépcsôjén a pestieknél elegánsabb koldusok űzték mesterségüket, és a sarki kávéház üvegablaka sárgán világította meg a járda mellé lapátolt töppedt városi havat. Mozdulni sem mertem a szobából, a gyakorlatlan utazók szorongása tört rám az idegen városban. Majdnem társaim nyakába ugrottam, amikor éjfél körül végre megérkeztek. Azt mondták, megtalálták a keresett személyt, és holnap délután kártyázni fogok. Én?, képedtem el, de ôk csak nevettek.

Másnap sem hagyhattam el alkalmi börtönömet, de most ôk is velem maradtak, és kártyázgattunk. Trente et qarente-ot filléres alapon. Fölhozattuk a szobába az ebédet, majd délután Harsányi úr egy kávéházcímet nyomott a kezembe, itt nagyban folyik a hazárd, mondta. Fogd ezt a kétezer koronát, ezzel játszol ma este, kacsintott Zsaludra, az meg röhögcsélve dörzsölte tenyerét. Milán, ma este gróf Csekonics Béla vagy. Papácskád sok ezer hold birtokosa, s te a legjobb neveltetést kaptad. Még találkozunk, de nem ismerjük egymást, amikor pedig mi eljövünk, te is távozol. A reggeli gyorssal aztán irány haza, mondta Ede búcsúzóul. Hát akkor teljesülhet régi vágyam, eljátszhatom a grófot, villant belém. Hiszen ezt gyakorlod, Trüffel, már hónapok óta. Igaz, azokban az álmokban tudtad, miért adod ki magad másnak, nagyszabású csalást leplezett álruhád, most meg inkább balek leszel, 212 . Kerékgyártó István: Trüffel Milán pályakezdése afféle színész, akit belöknek a színpadra, hogy alakítsa a grófot, de nem tudja, miféle szöveggel rukkoljon elô. Mert társaim még akkor sem avattak be. A Habsburg kávéházba kellett mennem, a belváros egyik mellékutcájába. Rokokó stukkós, nagyvilági hely volt, ahol tucatjával nyüzsögtek a hozzám, ifjú grófhoz hasonló frakkos uracsok, és vidáman

csapolgatták papájuk vagyonát. Mindjárt kiszúrtam glicerinnel puhított kezükrôl és bravúros keverésükrôl a hamiskártyásokat, s amikor a pincér, aki nevetséges rizsporos parókát és aranyhímzéses térdnadrágot viselt, ezek asztalához akart kísérni, udvariasan elhárítottam ajánlatát. Nem kapsz te énutánam percentet a sipistáktól, mosolyogtam magamban, s inkább néhány testes polgárféle asztalához léptem, akik elôtt kisebb tétek hevertek. Hogy magyar gróf az uraság?, lelkendeznek a derék bécsi hivatalnokok. Aztán ismeri- e Herr Rosenfeldet, merthogy ô is Magyarországról való, szintén idejár, húzza elô az egyik a zsebóráját, de hat elôtt sohasem érkezik. Nagy kártyás volt valaha, még Milán szerb királyt is megkopasztotta whistben, de ma már csak filléres alapon játszik. Ide jár tartlizgatni. Kis tétben, hogy ne legyen érdemes csalni, csak a játék kedvéért űzi, nevetgél a másik. Mert az öreg manapság már tisztes foglalkozást űz. Nincs is nála tisztességesebb, szólal meg a harmadik. Zugbukméker, és uzsorára kölcsönöz. Hogy beszélnek uraságtok egy tisztes bécsi polgárról?, veszi vissza a szót az aranyórás.

Hiszen Rosenfeld Móric érdemes tagja városunknak - ház a harmadik kerületben, villa Sparbachenben, gyár Leopoldstadtban, szôlôskert a Grinzigben, ötszázezer korona meg az állami bankban! Uraim, ez ám a gazdagság. És micsoda partikat csináltak a leányai! - a legsikeresebb ügyvédek, orvosok, gyárosok vették el ôket. Az emlegetett kártyamester pontban hatkor meg is jelent, partnereim intettek neki, ô visszaintegetett, aztán hasonlóan joviális külsejű patríciusokhoz telepedett tartlizni, és tényleg filléres alapon játszott. Mikor megérkeztek a társaim, ott kellett hagynom partnereimet, mert Ede diszkréten intett, hogy üljek át hozzájuk. Most talán komolyabb tétekbe fognék, köszöntem meg az öreg bécsieknek a játékot, és szórakozottan föl s alá sétáltam a teremben. Bele-belenéztem némelyik csatába, aztán továbbálltam. Végül Harsányi hangosan rám kiáltott: Herr Graf, haben sie lust zu spielen? Warum nicht?, feleltem, s már ültem is az asztalukhoz. Mint idegenek játszottunk egymással, csakis a kártyáról beszéltünk, és azt is németül. Még hét óra sem volt, mikor már ezer koronát veszítettem, pedig mindent beleadtam.

Hiába figyeltem a tanult trükköket, semmit sem vettem észre, egyszer sem értem ôket csaláson. Nem mintha szóltam volna nekik, hisz a saját pénzüket nyerték viszsza, inkább önbecsülésem miatt szerettem volna olykor tetten érni ôket. Többször is emeltem egymás után, kerestem a tűnyomokat a lapokon, egy csillogó ezüst cigarettatálcát az asztalon, mit tükörként használnának, de semmi. Az ezer ezüst veszteség elterjedt a száléban, egyre többen gyűltek körénk. Gazdag magyar gróf a fiú, hallottam a suttogásokat. S egy százkoronás parti után Zsalud fölállt az asztaltól, kezelt Rosenfeld Móriccal, majd félrevonta, és suttogtak valamit, aztán visszaült, az öreg uzsorás meg mögém került, még széket is húzott maga alá, és folytatódott a játék. Félóra sem telt el, amikor hátradôltem: Vége a játéknak, uraim. Amit a gyöpön megmentettem, az elúszott a posztón. Nincsen több pénzem. Azt mondta, gróf úr, holnap érkezik a járandósága, nézett rám szúrós szemmel Ede. Ja, hogy holnap... igen, kapcsoltam, de ma még ma van. Momentán üres a zsebem. Játsszunk csak tovább, biztatott Harsányi, lesz itt pénz mindjárt. Rosenfeld úr ad magának váltóra, amennyi csak kell. Persze úri kamatra.

Nem, nem, uraim, ennyi elég volt, kezdtem kapizsgálni a szerepemet. Próbálja meg, gróf úr, kezdett rábeszélni most már Rosenfeld is, hátha fordul a lapjárás, kisegítem némi pénzzel. Kérettem magam, aztán elfogadtam az elsô ötezret az uzsorástól, elôkerült a váltó, rövid lejáratú, háromnapos. Aláfirkantottam: Gróf Csekonics Béla. Még öt ízben kölcsönzött Rosenfeld ötezer koronát, persze a váltóra mindannyiszor hatezret írt. Én meg csak veszítettem és veszítettem, az uzsorás minden pénze barátaimhoz vándorolt. De harmincezer koronánál több Rosenfeldnél sem akadt. Hogy várjunk egy percet, hazaszalad, és hoz még pénzt, itt lakik a Herren Gassén. És elrohant, mire Zsalud pislantott, hogy vége. Nagyot nyújtóztam, hogy elég volt a veszteségbôl, és leléptem. A hotelben találkoztam csak társaimmal. Viháncolva érkezett a két öreg, hogy jó mélyre nyelte Rosenfeld a horgot, és hogy ügyesen alakítottam, gratuláltak. Mit mondtál neki, Ede, amikor félrehívtad?, kérdeztem. Hogy gazdag magyar mágnás vagy, és szeretnénk rajtad eret vágni. Üljön mögéd, kibiceljen, és adja le a jelzéseket, felezünk, nevetett Zsalud.

Tartozott nekünk, magyarázta Harsányi. Tíz éve Alexandriában feldobott bennünket, hogy egyedül tarolhasson a Grand kaszinóban. Kitoloncoltak minket, elkobozták a pénzünket, csak azt nem tudta, hogy egy aranyfogamat kitörve rávettem a tisztviselôt, árulja el, ki nyomott föl bennünket. Amikor lejár a váltó, biztosan eszébe jut az egyiptomi kaland, számolta a bankókat Ede. Tízezer, tízezer, tízezer, osztotta szét a pénzt, aztán az ô részét átadta Harsányinak kezelésre. A pesti zugkaszinókban néhány hét múlva mesélték, hogy Rosenfeld végiglátogatta a bécsi szállókat, de gróf Csekonics Bélát nem talált. S csak ekkor jött rá, hogy nem a fiatal gróf zsebére ment a pakli, hanem az övére, és hogy egykori cimborái az ô alexandriai működéséért vettek most revansot, mert ha sűrű szitkozódások mellett is, de följelentés nélkül nyelte le a jelentôs veszteséget. Én meg az új évszázad elsô napjaiban, csikorgó hidegben vásároltam hatezer koronáért egy formás házacskát a tabáni Aranykacsa utcában, közel a Kereszt térhez - még az Albecker korcsma sramlija is odahallatszott -, ezret pedig elruházkodtam.

A Várady szabó a Kishíd utcában két hétig csak nekem dolgozott. Frakkot, szmokingot, zsakettet, három rend szalonruhát, egy vadászöltönyt, egy ferencjóskát, két sportkabátot és három lovaglónadrágot csináltattam. Aztán Sós Bernátnál az Andrássy úton felszerelkeztem a legfinomabb selyem nyakkendôkkel és keménygallérokkal, vásároltam Guyot nadrágtartót, arany-dublé mandzsettagombokat meg csillogó fehér kézelôket. És persze botokat - mert addigra igencsak megkedveltem a finoman megmunkált sétabotot, kivált, ha kígyófából vagy angol gyökérbôl készült, és ezüst állatfej fogantyúban végzôdött. Nem volt nálam elegánsabb bűnügyi tudósító Budapesten, de talán a birodalomban sem. Ezt persze az én zsíros kalapos, viseltes ruhájú, lompos kollégáim észre sem vették, de hát nem is ônekik öltöztem.

Mindjárt az elsô nap elvitt engem Havasi fôszerkesztô úr a fôkapitányságra, ahol különszoba állt a reportôrök rendelkezésére. Lebzselt is ott vagy két tucat minden eleganciát nélkülözô puhakalapos, pecsétes csokornyakkendôjű fickó. Efféle öltözetet akkoriban csak újdondászok hordtak, hogy már messzirôl hirdessék, kik ôk. Erôszakos, mindentudó, nagyhangú emberek voltak, akik bemutatásomra csak unott intéssel válaszoltak, jelezvén, hogy hiába közös ellenségünk nekünk a detektív, mi újdondászok is harcban állunk egymással. Közben kiszabadult egykori professzorom, Zwikauer Zénó. Amikor az öreg tolvajfejedelemmel találkoztam, ô is csak arról faggatott, hogy haladtam-e a pályámon elôre. S amikor látta, hogy nem, a könyvét kezdte mutogatni - elkészült ugyanis tolvajnyelvszótárával, melyben még egy hosszabb tanulmányt is elhelyezett a criminál események csoportosításáról. Engem azonban a tolvajlás helyett a csalás érdekelt inkább, és az elkövetés módjai szerinti osztályozásnál többre értékeltem a lelki alkat, az elkövetôi szándék szerinti megkülönböztetést. Újságírói praxisomban leggyakrabban a primitív elkövetôk egyszeri tetteivel találkoztam - ezek nem voltak számomra érdekesek -, és borzongva tudósítottam az olyan "mániás tettesekrôl", mint a cinkotai bádogos, aki egymás

után hét szeretôjét fojtotta meg és forrasztotta be egy-egy bádoghordóba - ezt az ügyet igyekeztem mielôbb elfelejteni. Nem így a "trükkös gaunerek" csínyeit, akik nem hétköznapi lélekjelenlétrôl tanúskodó arcátlansággal ügyeskedtek. Ezek közül is kedvencem lett az a szép szôke leány és úriasszony mamája, akik még a magyar igazságügy-minisztert, Szilágyi Dezsôt is rászedték. Módszerük abban állt, hogy a bécsi pályaudvaron a pesti gyorsot várták, s ha az elsô osztályról tekintélyes földbirtokosféle szállt lefelé, a leány kitépve magát anyja karjából, a férfi nyakába ugrott: Isten hozott, drága édesapám! Szegény papa, de megváltoztál, mióta nem láttalak. Bizony hét év nagy idô. Ugye, hogy megnôttem, de te is megváltoztál, alig ismertem rád! Drága papa, ölelgette és csókolta a férfit. Mire az utas kimagyarázta a tévedést, és a kaland érdekességén tűnôdve kocsiba ült, addigra az elegáns hölgyek már rég eltűntek az ezresekkel bélelt férfibukszával. Mennyi szokott lenni a matértartóban?, adtam a jól értesültet a lánynak. Miben, kérem?, kérdezte rosszkedvűen. Hát a pénztárcában.

Nem emlékszem rá, kérem, válaszolta. A jegyzôkönyvekbôl tudtam meg, hogy kétezer korona mindig akadt, de olykor még hatezer is. A nô szép és hideg volt, riportot nem sikerült készítenem vele, de ügyessége, lélekjelenléte lenyűgözött. És fôleg azokat csodáltam, akik úgy szereztek meg jelentôs összegeket, hogy tettük nem is volt üldözendô. Ha pedig mégis, akkor a sértett hallgatott, mert kínos lett volna neki, ha nyilvánosságra kerül az ügy. Ilyen esetek hírét szállította nekem olykor Zwikauer Zénó, és ezeket szerette leginkább Havasi fôszerkesztô úr is, mert olykor többet keresett azzal, amit nem írt meg, mint azzal, amirôl beszámolt. A kapzsiságra épültek az efféle csínyek. Magam is sokat tornáztattam az agyamat egy ilyen föladvány kieszelésén, és aki keres, az talál, mert egyik vidéki utamon végre megszállt az ihlet. Dorog környékén jártam valami pimf ügyecskében, ahol csillogó műszerekkel, bűvös ingákkal dolgozó geológusokat láttam, akik ide-oda mutogattak, hogy itt tessék kutatóárkot ásni, meg ott kellene a föld mélyébe lefúrni. És mi van, ha tévednek?, tűnôdtem. Nyilván semmi sincsen. Majd betemettetik az aknát, és fúratnak másutt. Nagyon tetszett, ahogy ugráltatták a munkásokat, akik a fényes műszerek hatalmában hihettek, mert áhítattal várták a mérnökök utasításait, hogy most hol fúrjanak éppen.

De észrevettem olykor a geológusok arcán a határozatlanság apró felhôit. Most blöffölsz, kiáltottam volna. Ismertem én ezt a tekintetet a kártyaasztal mellôl. De úgy tűnt, ez a bizonytalan kimenetelű színjáték egyáltalán nem nyomasztja a mérnököket. A vak tyúk is talál szemet, egyszer biztosan kikutatnak valami hasznosat. Hazafelé a vonaton nem hagyott nyugodni ez a geológiai hókuszpókusz, s akkor pattant ki a fejembôl az ötlet. Egész éjjel le se hunytam a szemem, mint mikor a kopó szagot kap, s csak a vad illatára képes koncentrálni. Havasi fôszerkesztôtôl egy hét szabadságot kértem, melynek elsô napján az akadémia könyvtárában följegyzéseket készítettem, s nem is annyira a geológiai, mint inkább a jogi témájú könyveket lapozgattam. Este az Aranykacsa utcai házam tornácán már kész tervvé alakult elképzelésem, helységneveket, nyilakat és opciós vázlatokat jegyezgettem. Szabályosan betege lettem ötletemnek, mint egy feltaláló, aki étlen-szomjan dolgozik, ha fölsejlik benne a nagy idea. Másnap a Királyi Geológiai Intézetben műszereket béreltem.

Hogy ez nem szabályos, az igazgató úr tudta nélkül ô ezt nem adhatná ki, hadonászott a szertáros a kiválasztott eszközök fölött. De amikor megértette, hogy letétbe helyezem nála a műszerek árát, amit majd visszakérek az ügylet végén, és bérleti díjként a zsebébe került kettôszáz korona, akkor ráállt. Vadászöltönyömbe bújtam, annak mégiscsak volt némi hivatalos jellege, béreltem egy homokfutót, fölpakoltam a titokzatos műszereket, és Budaörsön át Biatorbágy felé hajtottam, miközben a földeket figyeltem. Az aratásra készülôdtek, itt-ott már dolgoztak is a kaszások. A túl nagy tagban lévô birtokok nem érdekeltek, de a keskeny parcellák sem. Valami száz-kétszáz hold körüli gazdag parasztbirtokot kerestem. Végül Bicske határában több olyan táblát is találtam, amelyek megfeleltek tervemnek. Itt aztán leugrottam olykor a kocsiról, fölállítottam valamelyik műszert, bólogattam, vagy a fejemet ingattam, majd visszaültem a bakra. Hamar elterjedt a gazdák körében, hogy földmérô járja a határt, lesték működésemet, de a közelembe egyikük sem merészkedett. Délután négy körül egy hatalmas búzatábla szélén cséplôgépet vettem észre, a gépész kényelmesen pepecselt a masinán, látszott, hogy a birtokosé a gép, és nem bérelt. A tábla mellett a domboldal alján lápos, csalitos rész, melyet egy ér szelt át. Tudtam, hogy megérkeztem, ezt a birtokot képzeltem el magamnak az elôzô nap a tornácon üldögélve.

Műszereimet lepakoltam az ér partján, kukucskáltam a kukucskálóba, ingattam az ingákat, levertem a cövekeket, miközben a gazda - csizmás, mentés atyafi - kilépett a búzatáblából, és egyre közelebb somfordált. Az áldóját, rikkantottam, mikor már hallótávolba került a férfi. Akár a tankönyvekben! A teodolit kileng, az inga a célkereszt felé mutat... Ekkora fogást, ha ezt én a vezérigazgató úrnak elmesélem, üvöltöztem csak úgy magamnak, de ezt már a gazda sem bírta. Mit csinál a tekintetes úr az én földemen?, kiáltotta. Miért, a maga földje ez? Az enyém hát. Egy tagban van a búzával, csak egy kicsit mélyebben fekszik. Azért jó kis legelô ez, mutat a zsombékos hitvány földre, ahol marhának, birkának nyoma sem látszott. Akkor jó, bólintottam, és hátat fordítottam a gazdának, jelezvén, hogy végeztem vele. Estig méricskéltem, aztán a szerény fogadóban kivettem egy szobát, de az étterme már nem tetszett, ezért az új állomás restaurációjába vettem be magam.

Itt jegyzem meg, hogy akkoriban tapasztaltam magamon némi változást. Észrevettem, hogy egyre nagyobb gyönyörűséget találok a delikát ételek fogyasztásában. Huszonötödik évemet töltöttem, már egy ideje kutattam a jobb borok után, s talán ezek kóstolása élesztette föl szunnyadó ízlelésemet. Egyre fontosabbak lettek az aromák, illatok, zamatok, s az italok mellett az ételekre is átterjedt e vizslató szokásom. Egy-egy jobb étterem különleges fogásai olykor a testi szerelem gyönyöréhez hasonlítható érzések erejével hatottak rám. És ahogy beléptem abba a bicskei restibe, egybôl láttam, hogy nem akárhova érkeztem, gondos vendéglôst dicsér a hely, a tisztára nyalt kövezet, a ropogós asztalkendôk, a sok vendég. Üres asztal nem akadt, ezért egy zsinóros, mentés atyafi mellé kéredzkedtem, aki végigmért, s látva vadászöltözetemet, amelyrôl kiabált, hogy nem igazi vadász vagyok, csak valami városi ficsúr, bólintott, majd újságjába merült. Kis idô múlva hozták a vacsoráját - és ez a hallgatag ember örök példát mutatott nekem a férfias evésbôl. Birkapörköltet tesznek elé ovális mélytányérban jól megpúpozva két hatalmas, sós vízben fôtt, négybe vágott burgonyával, mellé uborkasalátát kap. A pincér tejfölt is öntene a salátára, de az úr fölmordul:

Adja csak azt kend a macskának!, és pirospaprikát szór az uborkaszeletekre. Egy krumplidarabot villájával megtör, de nem pépesre, hiszen ha erre vágyna, akkor mindjárt pürét kért volna, inkább apróbb darabokra zúzza, közepébe kis krátert képez, zaftot csurgat belé, és késével vékony darabkát szel a haragoszöld erôs paprikából, ezzel koronázza a burgonyahalmot. Az egészet ügyes mozdulattal a szájához emeli. Aztán a kockára vágott ürücombdarab következik, olykor egy villányi uborkasaláta. Élvezettel ôrli fogai közt a porhanyós és mégsem szétesô húst, a krumpli apró morzsaléka sem vész kárba, azzal a zaftot sűríti. Minden mozdulata tervezett, pontosan illik az elôzô és a következô sorába. Ütemesen, egyenletesen, a komoly emberek megfontoltságával fal. Zafttal preparált, paprikaszeletes burgonyahalom, ráküldve egy húsdarab, rág, nyel, kis saláta, egy korty fröccs, aztán kezdôdik elölrôl. Úgy intézi, hogy az utolsó húsdarabnál elfogy a krumpli meg a saláta, csak két csontos bordadarab marad, megfeneklett hajókként várakoznak fölfelé mutató csontvitorláikkal a vörös tó közepén. Emberünk most suszterláblit rendel - ez az a ropogós, köményes zsemlécske -, megtöri, a zaftba mártja, majd a csontos húst kézbe fogva rágni kezdi. Most már nincs szüksége késre, villára - át is teszi az üres salátástányérra -, csak hárman maradnak: a csontos hús, a zaftos kenyér és az atyafi.

Látszik, hogy ez a vacsora tetôpontja. Szuszogó matatás, morgó harapások, porcok csikordulása. A suszterlábli végsô falatjával kitörli az utolsó veres pacát is a tányérból, amely immár fehéren csillog. Rám pillant, és csak ennyit mond: Ezzel is megvolnék, még sincs éjjel. Maga aztán megadta a módját, mondom. Asztaltársam nem méltat válaszra, kéri a számlát, és távozik. Még a fogadó nyikorgó ágyában is ezen tűnôdtem. Csodáltam evése pontosságát, művészi kiszámítottságát és azt, hogy a falás minden pillanata a legnagyobb örömforrást jelentette a számára. Talán a ritmus a titka! Semmi kapkodás, és mégsem tűnt lassúnak. Ritmus és öröm, valahogy így kellene működni mindenben, morfondíroztam. Reggel én is nagy kedvvel indultam a dolgomra, és a kellô ütemre is megvolt a tervem. Már kilenckor ide-oda tologattam a műszereket a tegnapi földön, megint kukucskáltam, ingattam és cövekeltem, a gazda pedig illô távolságból figyelt. Úgy tíz óra lehetett, amikor végre megszólítottam: Hát tényleg magáé ez a föld? Mert akkor gazdag ember kegyelmed, hadd gratuláljak! Még bűvészkedtem egy keveset a műszerekkel, mutattam a gazdának a csillogó masinákat, hogy ezt meg azt figyelje, mert ez a legbiztosabb jele, hogy itt hatalmas ércvagyon fekszik a föld alatt.

Miféle érc?, kérdezte. De én csak ingattam a fejemet, nincs felhatalmazásom, hogy üzleti titkokat fecsegjek ki, de nem akármilyen fémet olvasztanak abból az ércbôl, kacsingattam a mentés férfira. A bicskei jegyzôt délután már csak a lakásán találtuk, de dupla díjat ígértem a sürgôsséggel készült kontraktusért. Bányaopciót vásároltam a saját nevemre, egy évre ezer koronáért Bárdos János nagygazdától. Ez idô alatt én bankot, befektetôt keresek, de könnyen fog menni, ígértem, mert akkora kincset rejt a leendô bánya. Ez csak szerény elôleg ahhoz képest, amit maga keres azon a zsombékos területen, mert az opció a tényleges haszon tíz százaléka szokott lenni. Tehát tízezer korona is bejöhet a láposból?, olvadozott a gazda. A Pannónia kávéházban a következô napokban több ízben tárgyaltam Zsalud Ede egykori kártyafenoménnel, aki úgy két hét múlva vonattal Bicskére érkezett, és mielôtt a bányaopciót áruba bocsátó gazda házához vitette volna magát, elfogyasztott egy birkapörköltet az állomás restijében suszterláblival. Ilyen gyorsan dolgozott a mérnök úr?, kérdezte a vállán háromlábú teodolittal ácsorgó Zsaludtól Bárdos gazda. Indul is a munka?

De vendége kiábrándította, hogy ô egy másik céget képvisel, hallott a bányavagyonról, és ha megmutatná az úr, merre fekszik a birtok, kontrollméréseket végezne. És másnap az újabb vizsgálatok még csodálatosabb eredményekre vezettek! Ez az idôsebb mérnök már tízezer koronát ígért az egyéves opcióért. Bárdos gazda elôször a kalapját verdeste a földhöz, aztán hangosan ríni kezdett, melybôl a finom kezű mérnök látszólag semmit sem értett. Talán kevesli uraságod a tízezer korona opciót?, kérdezte bársonyos hangján. Ez csak opció, a végleges ár ennek a tízszerese is lehet, tette hozzá vigasztalásul. Most a gazda a tornác falára akasztott cseréptányérokat kezdte összetörni, míg felesége el nem rángatta onnan, és a fonott fotelbe nem lökte. Bárdos János onnan suttogta, hogy eladta már az opciót. Hát akkor elkéstem, verte össze a bokáját Zsalud, hogy akkor ô távozik, de Bárdos a keze után kapott, hogy segítsen már, méltóságos uram... Csak nagyságos, helyesbített Zsalud, és leült, hogy kieszeljen valami megoldást. Három nap múlva kaptam meg a levelet, hogy Bárdos gazda meggondolta magát, azonnal küldi az ezer koronát, ha visszakapja a szerzôdést.

Indult a licit. Végül a harmadik levélváltás után hétezerben egyeztünk meg. Kicseréltük a kontraktust a koronákra, és ôszinte sajnálkozások közepette végleg elbúcsúztam Bárdos János nagygazdától. Elégedett voltam magammal. Flottan, a veszély leghalványabb árnyéka nélkül hajtottam végre ezt az ügyesen eltervelt csapolást. Nem éreztem lelkiismeret-furdalást, mikor a hétezer koronát a kezembe tette a gazda. Hájas tarkóját, apró sunyi szemét néztem. A kapzsi, kaparcsi parasztja, biztos a béresei bôrét is lenyúzza, dohogtam magamban, és máris ördögi tulajdonságokkal ruháztam föl a szerencsétlent. Maradt annak elég, ahogy elnézem a házát meg a földjeit, nyugtatgattam magam. Hadd tanuljon, legyen szerényebb egy kicsit! Még hogy tízezer meg százezer azért a bugyberekért! Hát mit képzel ez?, és úgy gondoltam, hogy a világ kibillent rendjét tettem helyre. És azon az éjszakán édesen, mélyen aludtam az igazak álmát. Ám a finom kezű mérnök, aki még a nevét is elfelejtette megmondani, úgy látszik, értékesebb területet talált másutt, mert Bicskén többé nem jelentkezett. S mikor a jegyzônek Bárdos elôvezethette gondját, hogy az új opciós eltűnt, az nyilván csak annyit

mondhatott, hogy szabályos szerzôdés, majd szabályos elállás történt az elsô mérnöknél, a legkényesebb koronaügyész sem találhat benne kifogást. A második érdeklôdô pedig nem adott írást a szándékáról, hát csak legyen máskor óvatosabb kegyelmed, tessékelhette ki az irodájából az atyafit, mert mégiscsak ô szerkesztette azt az opciós szerzôdést. Havasi fôszerkesztô üvöltve hívott raportra, és hangosan olvasta föl nekem a Magyarország aznapi tudósítását: "Az amúgy is zilált pénzügyi viszonyok közt lévô fôvárost súlyos anyagi veszteség érte tegnap. Kecskeméthy Gyôzô városházi gyakornoknak mintegy hatszázezer koronát kellett volna átszállítani a fôpénztárba, ki azt elsikkasztva megszökött." Trüffel, még jó, hogy jár ide néhány lap, legalább értesülök a fontosabb bűnesetekrôl, pillantott föl az újságból. "Száztizenhat detektív és közrendôr nyomoz az ügyben, kik száznegyvenöt távirati jelentést és hatszáz példány arcképet küldtek szét mindenféle országokba és szerveknek." Trüffel úrnak nyilván elfelejtettek küldeni, mert lapunkban egy szó sem jelent meg a grandiózus sikkasztásról. Trüffel!, fogta üvöltôre, takarodsz, és hozod nekem a szenzációt, vagy azt rúgom szét, ami a legkedvesebb tenéked, te kurvapecér!

Én válasz nélkül rohantam, mert el kellett volna ismernem, hogy tényleg lemaradtam az ügyrôl, egy kóristalány volt az oka, kivel elôzô nap... de hát ez aligha érdekelte volna Havasit. A konkurens újságokat néztem át elôször, megtudtam, hogy a huszonhárom éves tisztviselô munka mellett jogot hallgat, tehát afféle mezei jogász, mellesleg az akkoriban alakult Egyetemi Nemzeti Párt elnöke, és a németországi Bruderschaftok tanulmányozásából hazatérve megalapította a hasonmintára épülô Kuruc Brigádok mozgalmat. Decens családi háttér, három bátyja köztisztviselô. Meglepett az ügy. Itt van egy tisztes pályára hivatott velemkorú fiú, egy nemzeti pártocska elnöke, ahol nyilván a haza és tisztesség a jelszó, most meg lelép egy akkora vagyonnal, amibôl száz tabáni házat lehetne vásárolni. Tetszett nekem ez az ügy. Semmire sem vágytam jobban, mint elbeszélgetni ezzel a kriminálgéniusszal. A Zrínyi utcai kapitányságon hiába szaglásztam, mindenki föl-alá futkározott, hogy ha majd lesz érdemleges közlendôjük, feltétlenül szólnak, rántották ki az ismerôs detektívek karjukat a kezembôl, és továbbszaladtak. Szereztem egy fotót Kecskeméthyrôl, aztán az épület elôtt ácsorogtam, mert úgy sejtettem, hogy behozhattak néhány hivatalnokot, akiket elôbb-utóbb bizonyíték hiányában elengednek.

Talán elcsípek egy ilyet, s megtudom, merre szaglásznak Arányiék, ugyanis hallottam, hogy Arányi Tamásra bízták az ügyet, akitôl egy korábbi afférunk miatt sok jóra nem számíthattam. Úgy hét óra felé jön is egy ember altiszti ruhában, remegô lábbal hagyja el az épületet, látszik rajta, mi járatban lehetett. Hát kiengedték, altiszt úr?, szólítom meg. Má' mé' ne engedtek vóna ki, kérem? Mert egy kocsin utaztam a Kecskeméthy gyakornok úrral? Hát hányszor mondjam még, hogy nem követtem el semmit? Az látszik is magán. De tudja, mi kellene erre az ijedtségre? Egy deci kisüsti, az kéne, fúj egyet az atyafi. Meg valami jóféle bor, az megnyugtatja, nem csak fejbe vágja, karolok az altisztbe. Gondolom, meg is éhezett abban a nagy fogságban.

Az meg csak nyeldes, már hogy ne éhezett volna meg az egész napi vallatásban, mert ôt csak kérdésekkel kínálták, mással sem. Na, öreg, megoldom én a nyelved, olyan finom helyen tömheted meg a gyomrodat, mint még soha, mondom magamnak, és indulok vele az Akácfa utca sarkára az Orientbe. A legszebb nevű pesti vendéglôs, a morva származású Foltin Nepomuk János Keresztély mély meghajlással meg egy "tiszteletem, szerkesztô úr"-ral fogad bennünket, és már hozza is az étlapot. Ne az árakat nézze, bátorítom az altisztet, hanem a gyomrára hallgasson. Végül bablevest rendel malackörmivel meg rucát vörös káposztával, és tömi magát. Nem is zaklatom, csak a bornál intek, hogy akkor hogyan is zajlott le az a rablás. Az altiszt szaglássza az italt, a jófajta egri Medocot, idegen neki az íz, de azért nyeli rendesen. Megkérdezheti bárkitôl, hogy miféle ember az a Gyôry Gyula altiszt, kérem, mert engem elismernek a hivatalban, huszonöt év szolgálat után egyetlen napot sem hiányoztam. Azt mesélje el nekem, Gyôry uram, hogyan is volt ezzel a Kecskeméthy Gyôzôvel?

A fônök úr szólt, hogy az esedékes adónegyedet vigyük be a fogalmazó úrral a kerületi elöljáróság pénztárába. Szimély pénztáros úr leszámolta a hétszázhetvenezer koronát Leipold ellenôr úr elôtt - mi is ott álltunk Kecskeméthy úrral -, aztán beletették a bôrtáskába, hogy vihetem. A Kecskeméthy fogalmazó úr meg zsebre vágta a kulcsot. De nemcsak bankók voltak abban a táskában, kérem, hanem annyi ezüstkorona, hogy mondtam is a Szimély úrnak, fogadhatna nekünk egy kocsit, mert ezzel én megszakadok. Jött is a kocsi, és elindultak a gyakornokkal, de Kecskeméthy hamarosan megálljt parancsolt, és fölszalasztotta ôt egy levéllel a Kürthy doktorhoz - azzal, hogy csak a kezéhez adhatja, és a választ is várja meg. Ott hagytam a nehéz táskát a gyakornok úr mellett, kesereg a derék férfiú, fölmentem a másodikra, de a doktor úr nem volt otthon. Lehívattam a cselédlányt, hogy kérdezze meg a gyakornok urat, hogy akkor mi legyen mármost. De Kecskeméthy úr intett, hogy mehetünk. A városháza kapuja elôtt aztán leugrott a kocsiról, hogy fölad egy levelet, mindjárt jön vissza, én meg álltam ott a táskával talán tíz percig is, de nem jött.

Fölcipekedtem, Hoffmann fôpénztáros úr meg nem értette, hová tűnt a gyakornok úr. Tanúkat hívott, másodkulcsával felnyitotta a táskát, de csak a kis címleteket meg az ezüstöket találta. Ötszáznyolcvannyolcezer korona hiányzott. Kérem, én ott mindjárt rosszul lettem. Hangja olykor megremegett, rám nézett, hátha nem hiszek neki. Pedig hittem. A történet kerek, savószürke szeme nyíltságot sugallt. Sopánkodott még egy darabig, de semmi újat nem tudott mondani. Kértem neki még egy üveg bort, és otthagytam. A Szervita téri kocsistandra indultam, hogy mutogassam Kecskeméthy képét a gôgös fiákereseknek és a szerényebb konflisosoknak. Ültek a bakon, fogatukon puccerek szorgoskodtak, többségük vacsorált, egyik kezükben bicska, a másikban ügyesen ujjaik közé szorítva kenyér és szalonna, nyisszantottak ebbôl is, abból is, szájukba hajították a falatot, majd a mellényzsebükbôl elôkapott hagymából haraptak jóízűt hozzá. Körbejártam a fotográfiával, ôk meg tele szájjal intettek, hogy nem ismerik.

Végül az egyikük, mikor a képet az orra alá dugtam, szitkozódni kezdett, hogy éppen ez a majomfejű gigerli verte át ma délután. A Keleti pályaudvar elôtt azzal ugrott ki, hogy nagy pénze van, a restiben felváltja. Mikor nem jött vissza, ô még a berlini gyors kocsijait is végigjárta, mert az az anyaszomorító szemétláda azt mondta, hogy Berlinbe utazik. Járt ô már a kapitányságon is, de senki sem törôdött az ô kárával, akkora ott a szaladgálás. 220 . Kerékgyártó István: Trüffel Milán pályakezdése Szenzáció!, jelent meg másnap Havasi lapjának címoldalán a cikkem, fizetés nélkül távozott a sikkasztó! A berlini gyors felé vette útját a Keletinél! A cifra beszédű közlekedési munkást aztán a detektívek is fölkeresték, mert a rendôrség ezen a nyomon indult tovább. Én viszont ellátmányt kértem fôszerkesztômtôl - aki mosolyogva szorongatta immár a kezemet -, hogy Triesztbe utazhassak. Ugyanis a Keletibôl pont akkor indult oda is vonat, és biztos voltam benne, hogy ez a géniusz direkt nem fizetett a fuvarért, hogy a kocsis jelentse: Németország felé indul.

Elôször adatott meg, hogy lássam a tengert. Elegáns úrnak öltözve élveztem a felsôbb osztályok kiváltságait - hálókocsi, ezüsteccájgos buffet-vagon -, s egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy mikor apámmal Vácra indultunk egy távoli rokon látogatására, mindig csak a harmadosztályon szorongtunk. Mintha nekem ez mindig is megadatott volna, úgy terpeszkedtem el különszakaszomban. Mikor az idôs kalauz kopogtatással kért engedélyt a bebocsátásra, belépve szalutált, s távozáskor is sapkája ellenzôjéhez emelte a kezét, öröm sugárzott az arcán. A lojális hivatalnok mosolya volt ez, aki a vonatot végigjárva a társadalom mindenféle elemével érintkezésbe kerülve most jólesôen nyugtázta, hogy ilyen kifogástalanul elôkelô utasra akadt, hogy személyemben a társadalom színe-virágát üdvözölheti. Aztán hasonlóan udvarias ember kínálta a jegyeket az étkezôkocsiba, s mikor az ebédre hívó gong megszólalt, a fali tükör elôtt nyakkendômet újrakötöttem, szeszt permeteztem az arcomra, hajamat nedves fésűvel megigazítottam, és e makulátlan külsôvel érkeztem a minden igényt kielégítô étkezôkocsiba.

A fôpincér invitáló kézmozdulattal helyemre kísért, alám tolta a széket, s udvarias meghajlással tette elém az étlapot. A legfinomabb ízlésre valló rendeléssel honoráltam a vasúti személyzet finom modorát: Csigatésztás orjalevessel kezdenék, hogy búcsúzzak a hazai ízektôl, pillantottam a brillantinos hajú fôúrra, ki nem írta rendelésemet, csak pislantással jelezte, hogy agyába véste. Aztán valami tengeri finomsággal folytatnám, hisz oda igyekszünk... mondjuk franciasalátával töltött langusztát hozzon, de csak kevéskét, hogy maradjon hely a gesztenyepürés borjúgerincnek. A fôúr ismét pislantott, én pedig folytattam: A rákhoz csopaki fehéret, a borjúhoz meg villányi vöröset hozzon, lehetôleg Merlot-t, fejeztem be, mire a pincér apró biccentéssel jelezte elégedettségét. A kávé és a Hennessy után a szivart pöfékelve eltöprengtem: Ez a te világod, Trüffel Milán, soha rosszabbat, néztem az álmos vidéki tájat a Flor de Cuba kék füstjén át. Kivirradt már, mire a Karszt platóján kanyargó vonat ablakából megpillantottam a tengert. Tükrét nem szakították meg szigetek, a horizont a végtelenbe nyúlt, és a reggeli fényben világítóan kék volt. Egy szerpentinen ereszkedett alá a városba a szerelvény, már összecsomagoltam, látszott a trieszti kikötô, csak néhány perc, és megérkezem, ujjongtam, mire a vonat váratlanul megállt.

Miramare állomás, kiáltotta a forgalomtevô. És akkor megláttam a tenger fölé kinyúló sziklát, rajta mint egy vakmerô nézelôdô állt a kastély, amelyrôl annyit hallottam a szerencsétlen sorsú Miksa fôherceg kapcsán, s egy hirtelen gondolattól vezérelve fogtam a csomagom, és leugrottam. És nem csak személyes indíttatásból szálltam le akkor a vonatról, hanem egyre inkább Kecskeméthy helyébe képzeltem magam, táskájában a hatalmas vagyonnal. Új élete kezdetén elôször mutatja magát a tenger, hökkenti meg a sziklán egyensúlyozó kastély. Velem egykorú lévén ugyanazt hallhatta gyerekkorában Miksáról és feleségérôl, a belga királylányról, Saroltáról, ki arra a végzetes döntésre rávette a királyi herceget. Hogy hagyja el Európát. Kecskeméthy is erre készülhet, irány az óceán túlsó partja! De azért kutyaKerékgyártó István: Trüffel Milán pályakezdése . 221 futtában valószínűleg belekóstol az öreg kontinens delikát ízeibe, adózik egy röpke órát a pompakedvelô Miksa emlékének. S most én is ezt teszem hôsöm nyomát követve. Amikor megmutattam a bakternak a képet, bólintott, hogy emlékszik az úrra, mert ritka dolog, hogy a Pest felôl jövô gyorsról valaki leszálljon itt, hiszen inkább a trieszti kirándulóvonattal érkeznek a látogatók.

Tehát igazam volt! Kecskeméthy körülnézett Miramaréban, majd a déli vonattal folytatta útját. Nem tévedtem, ujjongtam. És ekkor elhatároztam, hogy eztán is az ösztöneimre hallgatok, a sikkasztó bôrébe bújok, a zseniális bűnözô huszonhétféle zsírral kikent rókaravaszságát öltöm magamra, és persze hallgatok a szívemre is, a kalandvágyó ifjúi szív szertelennek tűnô döntéseire. Ámulva néztem a kastélyt. Isztriai fehér márványból építtette Ferenc József öccse, a tragikus sorsú Miksa, s ezt hagyta itt, midôn III. Napóleon hívására és persze nagyravágyó hitvese rábeszélésére elfogadta a mexikói császári címet, hogy néhány év után a felkelôk annak rendje és módja szerint kivégezzék. Leskelôdtem a parkon keresztül, elképzeltem, hogy Kecskeméthy is ezt tette - azon töprengve, hogy akkor most miféle sors is várhat ôrá az újvilágban. A kastély melletti Bellevue étteremben megebédeltem, futotta a fôszerkesztôi apanázsából, ugyanis Havasi telefonon biztosított, hogy szenzációs üzeneteim reményében minden költséget áll, persze csak "az ésszerűség határain belül".

És úgy ítéltem, hogy némi friss tengergyümölcse, kivált egy tucat osztriga elfogyasztása ilyennek minôsül, hiszen Havasi úr is belátná, hogy e csemegéknek a legnagyobb ellensége a szállítás, csakis frissen élvezhetôk. Erre még nem adódott lehetôségem, hát ez ne lenne az ésszerűség határain belül?, töprengtem, miközben haragoszöld héjú lemont facsartam a kagyló opálszín húsára. Ebéd után föladtam a következô jelentésemet, mely szerint a sikkasztó Miramaréban bukkant föl, elsétált a szomorú sorsú fôherceg utolsó európai lakhelyéhez, hová az pompás műgyűjteményét hordta össze. Ecseteltem a kastély szépségét, a hely lélegzetállító fekvését s ezzel kriminálhôsöm finom ízlését. Végül hogy Kecskeméthy ismeretlen helyre távozott, de meghagytam a reményt, ha minden találékonyságomat latba vetem, tán a nyomára bukkanok.

Úgy döntöttem, hogy Velence felé folytatom az utam - oda vágytam, a lagúnák közé. Egy kis Szent Márk téri sétát áhítottam, könnyű, illatos habzóborokat, és biztos voltam benne, hogy társam is így gondolta, mert akkorra már társamnak, titkos testvéremnek, sôt ikerfivéremnek éreztem Kecskeméthy Gyôzôt. Magamban már csak keresztnevén emlegettem, gyôzni fogsz, Gyôzô, mondogattam, erre születtél. Be se mentem Triesztbe, Miramaréból indultam Olaszország felé, s mikor elhagytam a Monarchia határát, nagyot dobbant a szívem. Trüffel Milán külföldön! Ha apám vagy nagyapám látná, sóhajtottam, hogy egy puhán rugózó pullmankocsi siklik velem Velence felé! A Szent Márk tér trattoriáinak teraszain pincéreket üldöztem a fotóval, s úgy a tizedik után megint csak nyomra bukkantam. Néhány napja egy hölggyel láttam ezt az urat, galambokat etettek, magyarázza a Stíriából ide vetôdött pincérfiú, aztán ehhez az asztalhoz ültek. Feltűnt, mert németül beszéltek, és nem tudhatták, hogy osztrák vagyok.

És mit hallott?, jövök izgalomba a hírtôl. Semmi különöst, udvarolgatott az úr, húzza el a száját a gyerek. Tudtam! Ide jött Velencébe, a lagúnák, a szerelem városába, és elcsábított egy gyönyörű dámát. Szűk hidakon sétáltak át, mohos kapualjakban csókolták egymást, gondolába szálltak, kiáltok föl magyarul, a pincér meg csodálkozva áll odébb. Én is ezt tenném legszívesebben, de nincs idôm, mert találkozni akarok példaképemmel. Fölle szaladgálok a városban, a Canal Grande kikötôiben faggatom a hajósokat, állva tekingetek ki a gondolákból, a paloták menti szűk csatornákba vitetem magamat, keresem Gyôzôt, és persze ámuldozom mindazon, amit látok. Itt született Desdemona, ebben a palotában halt meg húsz éve Wagner, bámulom a Rialto hidat, amely még valamelyik tankönyvemben is szerepelt, aztán a San Marcónál mindig kiszállok, hátha itt fog megint sétálni Gyôzô a hölggyel. De nem találom. Másnap komoly döntés elôtt álltam: merre tovább? Mivel több nyomra nem bukkantam, végiglátogattam a hajóstársaságok irodáit, hogy honnan indulnak komolyabb járatok az óceánon túlra. És megtudtam, hogy a csizma túloldaláról, de inkább a francia kikötôkbôl, Nizzából, Marseille-bôl. Megint csak ösztöneimre hagyatkozva kockáztattam:

Csak nem fogja kihagyni az én Gyôzôm a francia Riviérát, a homokos strandokat, a kaszinókat, a világ legszebb hölgyeit? Aztán néhány napnyi mulatás után: irány Amerika! Mert én is ezt tenném. Bíztam én ebben erôsen, mégis alig akartam hinni a nizzai kaszinó portásának, amikor fölismerte a fényképrôl, hogy ez az az uraság, aki nem volt hajlandó sem a ruhatárban, sem az értékmegôrzôben elhelyezni ormótlan táskáját, azzal ügyetlenkedett az asztalok között, de veszített is szépen, talán ötezer frankot is. Hogy ötezret?, hát mi az a hatszázezer koronához képest? Bravó, Gyôzô, szerencséd volt a szerelemben, most meg vesztettél a ruletten. Így kell ezt csinálni, testvér, ujjongtam a hír hallatán. Velencében hódítani, Nizzában veszíteni, habzsolni az életet, ha már ekkora vagyonunk van. Kis híján én is fogadtam már az egyik asztalnál, aztán mégis úgy döntöttem, ezzel túllépnék a Havasi úr szabta "ésszerű határokon", nem is beszélve játékbarlangbéli életem intô tapasztalatairól. Inkább csak nézelôdtem, s miközben kerestem Gyôzôt, azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam megkülönböztetni a megszállottakat az amatôröktôl, a profikat a csalóktól.

Figyeltem a tökéletes modorú krupiék szenvtelen arcát, akik csak akkor engedtek meg maguknak némi halvány mosolyt, ha a távozó nyertes nekik is odatolt egy-egy zsetont. Hosszú órákon át bolyongtam, de hôsömet nem leltem. Három napomba telt, mire az egyik hajóstársaságnál felismerték a fotót. Ma délután ment el ez az úr a Hollandia vitorlással, mondták, végsô állomása Brazília. Szóval itt kerülgettem, tán aznap is a kaszinóban játszott, mikor ott jártam, bosszankodtam. Mindenesetre megírtam tudósításomat - elhallgatva, hogy Brazíliába indult a menekülô tolvaj, csak a kaszinóbéli látogatását említettem. Még kísérôt is adtam mellé a cikkben, mert biztos voltam benne, hogy nem csak Velencében akadt Gyôzônek gáláns kalandja. A strandon láttam egy zöld szemű, barna hajú madmazellt, ôróla mintáztam meg a szerencsés hölgyet. Igazi nagyvilági hôst faragtam Kecskeméthybôl, mert a cikkben persze nyert is a kaszinóban. Este hét óra lehetett, amikor föladtam a tudósítást. A postahivatal falán feltűnt nekem egy plakát, rajta kétárbocos karcsú sóner, dagadó ormányvitorlával - és hogy ennek a társaságnak a hajói siklanak a leggyorsabban. Akár egy éjszaka Korzikába röpítik utasaikat. Úgy emlékeztem, Kecskeméthy hajója is kiköt Korzikán, rohantam tehát

a kikötôbe, és valóban, a szigeten reggel még rakodni fog a Hollandia, kilenckor vonKerékgyártó István: Trüffel Milán pályakezdése . 223 ja csak föl horgonyát. Este fél tízkor indul a sóner, s ha sikerül tartania a menetrendet, lesz másfél órám. Hajnalban már látszottak Korzika hegycsúcsai, a nyugati partok mentén hajóztunk, és a sziget közepe táján egy szűkülô torkolat mélyén elértük Ajaccio kikötôjét. Elsô voltam a kiszállásnál, a zsúfolt rakparton végig hajók horgonyoztak, mindenütt rakodtak, gôzdaruk fújtattak, kürtök visítottak, s mintha még a város mögötti zöldellô hegyek gyűrűje is visszaverné a zajt, fülsiketítô volt a hangzavar. Mindenki szaladt, üvöltött, emelt és nyögött. A rakpart felsô végén aztán megtaláltam a Hollandiát, hatalmas gôzpropelleres, ötárbocos klipper volt acélborítású fatesttel. Csodálatos alkotmány. Szerencsére rakodtak még, a kapitány a fedélzetrôl kiabálva intézkedett, s amikor felüvöltöttem neki a mélybôl, hogy egy utast keresek, közölte, a reggeli után mindenki kiszállt. Egy órát kaptak a városnézésre, de félóra múlva itt lesznek, mert vitorlát bontanak.

Futni kezdtem a központ felé. A kikötô mögött csinos teret találtam, ahol a városháza tornyos épülete mellett kávéházak sorakoztak, a teraszokon cakkos szélű vászonernyôk alatt turisták üldögéltek. Éreztem, itt kell lennie valamelyik ernyô alatt. Kezembe vettem a fotót, úgy vizslattam az arcokat, és a harmadik kafána vörös ernyôje alatt felismertem Kecskeméthy Gyôzôt, a kriminálgéniuszt. A sovány, halovány képű ifjú álla hegyes, szürkéskék szeme körül karikák, és nyírott veresesszôke szakállt visel. Ráillett a leírás. Egy darabig élvezkedtem sikerem fölött, álltam, és néztem az ifjú csalót, ujjongtam magamban, hogy ösztöneimre, személyes vágyaimra hallgatva űztem a nemes vadat, s most itt ül elôttem, kisujján a fonott aranygyűrű a láncfüggôvel, melyrôl említést tett a körözvény, s amely most ütemesen billegve követte a kezét, mert írt. Amikor kigyönyörködtem magam, és ô is befejezte az írást, hozzáléptem, és leültem mellé. Csodálom magát, Gyôzô, mondtam elragadtatással. Kecskeméthy elejti a ceruzát, rémülten rám mered, aztán körbefürkész, mint aki menekülési utat keres, s már ugrana, de megragadom a csuklóját.

Barát vagyok, bízzon bennem! Kérem, Kecskeméthy úr. Nem vagyok detektív, látja, egyedül érkeztem, nincs nálam revolver vagy kötél, hogy rabul ejtsem, tárom szét zakóm szárnyait, de ô remegô kézzel nyöszörög. Ne bántson, kérem, ne bántson! Mit akar tôlem? Néhány percig beszélgetni, aztán integetni magának, ahogy a Hollandia kifut a kikötôbôl. Pénzt akar?, mert az nincs nálam. Honnan veszi, hogy hajóra szállok, ki maga? Mondja, ki maga?, hadarja eszelôsen. Én meg arra gondolok, oly váratlan udvariatlansággal leptem meg szegényt, hogy érthetô riadt viselkedése. Magyarázkodni kezdek, hogy riporter vagyok, aki nagyra értékeli az ô kivételesen ügyes tettét, és anélkül, hogy leleplezné, tudósítani szeretné a lapját arról, hogy ô milyen furfangosan járt túl a kopók eszén. Csak annyit kérek, mondom, hogy meséljen magáról - hogyan tervezte el ezt a grandiózus sikkasztást, mire gondolt, amikor lelépett a fiákerrôl? És ugye hogy csapda volt a berlini útvonal? Mi jutott eszébe Miksa császár kastélyánál?, és ki volt az a hölgy Velencében? Honnan tudja mindezt?, kérdi döbbenten Kecskeméthy. Követtem, válaszolom büszkén. A nyomában voltam, mert én is ezt tettem volna az ön helyében. Mit tett volna?

Ilyen páratlan leleménnyel terveltem volna ki ezt a lopást, és hasonló furfanggal jártam volna túl követôim eszén. De hát maga is megtalált!, kiáltja Kecskeméthy. Az más. Én a maga fejével gondolkodva követtem, én nem számítok e tekintetben. Ha föl akar adni, akkor téved, ha azt hiszi... Gyôzô, nem érti, hogy én magával vagyok? Tisztelem önt, nagyra becsülöm. A lapomban hôst csináltam magából, rázom meg a karját. Már kezdem azt hinni, hogy végre megért engem a hôs - vagy csak szorításom erejét érzi, és látja, hogy egy arasszal magasabb vagyok nála, ezért mond le a menekülésrôl? -, mindenesetre elernyeszti testét, s megadóan a szemembe néz. És ekkor oly lehangoló dolognak leszek tanúja, hogy elôször el sem akarom hinni, érzéki csalódásnak vélem. Kecskeméthy elsírja magát. Remeg a válla a kriminálhérosznak, úgy zokog. Mikor végre szólni képes, szipogva mondja: Uram, én megbántam, én szégyellem a tettemet. Alig kapok levegôt. Az én hôsöm, akárcsak egy ostoba cselédlány, akit lepedôlopáson kaptak rajta, úgy rí nekem itt. Megszorítom a vállát, hogy ébredjen: Gyôzô, maga igazi nagymenô, egy gaunerfejedelem!

Én egy elveszett ember vagyok, kérem! Mit szólnak majd a barátaim, a harcostársaim?, azzal elébem löki a levelet, amelyet az imént fejezett be. Nézze, mivé lettem! Olvasni kezdem: "Kedves Ádám! A helyzet megváltozott. Küzdöttem, reméltem, hogy sikerül diadalra vinnem a fennen lobogtatott büszke zászlót, de megkezdett művem be nem fejezhetem. Oly tettet követtem el, melyet jóvá nem lehet tenni. Nem tudom, mi vitt rá, de egy pillanat alatt oly démoni hatalom ragadott magával, mart szívembe vasmarokkal, melytôl nem szabadulhattam. Megtörtént. Kezem reszket, szeretném visszaszívni, de nem lehet. Istenem, elvesztem! Mellékelve küldök 3 forintot tartozásaim kiegyenlítésére. Kijelentem - hisz tudod magad is -, hogy soha egy krajcárt sem fordítottam a közpénzbôl a magam hasznára. Feledj el, édes Ádámom, én elvesztem úgyis az életre nézve. Üdvözöl: Kecskeméthy" Ki ez az Ádám?, kérdem lesújtva. Az Egyetemi Nemzeti Párt alelnöke, mondja, és újból elsírja magát. És mi az, hogy egy pillanat alatt ragadta el az a... vasmarok?

Hát a fiákeren, mikor fölment Gyôry altiszt az orvoshoz. Maga nem így tervezte?, nem azért küldte fel, hogy...? Nem, nem, sipítja, én nem vagyok bűnözô, csak egy erô, egy pillanat alatt... És amikor félrevezette a kocsist, hogy Berlinbe utazik? Nem vezettem én félre, kérem, senkit. Tényleg nem volt apróm, és féltem, hogy fölismer valaki, ha visszamegyek. Amikor láttam, hogy a kocsis utánam jött a vonatra, hát leugrottam, és átszálltam a szomszéd szerelvényre. És miért nézte meg Miksa kastélyát? Nem néztem én meg, kérem, semmiféle kastélyt. Hát Miramaréban...! Ott én leugrottam a vonatról, mert gyanúsnak tetszett egy ember a folyosón. És Velence? Oda indult a legközelebbi vonat. De a szépséget már csak maga csípte föl, akivel a galambokat etette a Szent Márk téren? Csúf volt az, kérem, azért reméltem, hogy gyorsan a kegyeibe férkôzhetem. Levelet írtam a szüleimnek, és kértem, hogy adja föl azt nekem Németországban, úgy tudják, oda utaztam.

Na végre valami, amit ez a szerencsétlen maga tervelt ki, és nem csak véletlenségbôl esett meg vele, sóhajtok. Mert a folytatásból is az derül ki, hogy beteges rettegése és tévképzetei vezérelték útján, cél nélkül cikázott kitalált üldözôi elôl, menekült a kaszinóba, szállt Nizzában hajóra. Egy ostoba, beszari amatôr, aki a véletlenek láncának köszönhetôen eddig szerencsésen megúszta. Ide figyeljen, maga szerencsétlen, ragadom meg a vállát, ha most haza mer menni, és tönkreteszi a képet, amit magáról fölépítettem, kitekerem a nyakát. Ô csak hebeg, én meg folytatom. Eltakarodik Brazíliába, és meghúzza magát, egy darabig még egy lapot sem ad föl! Megértette?! Igenis, kérem, feleli remegve. Elengedem a szorításból, utoljára még szúrósan a szemébe nézek, és otthagyom. A tér túlsó felén találomra befordulok az egyik sikátorba, mely egy rue Saint-Charles nevű utcába vezet. S ahogy bandukolok lesújtva, egy kopottas kétszintes épület kapuja fölött méretes kôtábla vonja magára a figyelmem, rajta véset formás római betűkkel: NAPOLEON EST NE DANS CETTE MAISON.

Bámulom az épületet, mely nem nagyobb, mint keresztapám vendéglôje, ahol magam is nevelkedtem, és mégis akkora ember született benne, mint Napóleon. És ekkor hálát adtam a sorsnak, hogy az elôbbi törpe után, kibôl szándékom ellenére óriást faragtam, most egy igazi géniuszhoz vezérelt. Beléptem a múzeummá átalakított házba, végigsimítottam kezem a kanapén, ahol Laetitia megszülte a nagy csalót, aki úgy fogadtatta el a világgal a saját képére formált szabadságot, hogy közben megteremtette önnön hatalmát és gazdagodását. Lerombolta Toulont, mészárlást rendezett Párizsban, hadseregét Egyiptomban felejtette, Moszkvában félmillió embert áldozott föl, Jaffában megölette a pestiskórház ápoltjait, és még ma is milliók imádják. A legügyesebb szélhámos. Ráadásul nemcsak saját magából csinált végtelen hatalmú imperátort, de még a hülyécske rokonainak is pottyantott a koncból egy-egy zsíros kis királyságot.

Végigjártam Napóleon egykori dolgozószobáját, a pincét, ahová támadói elôl menekült, megemlékeztem a zseniális szemfényvesztôrôl, a csalófejedelemrôl, és megnyugodtam. A szobák, a bútorok, a tájképek a falon, az udvar oleanderbokrai minden túlzás nélkül hasonlítottak a tabánbéli otthonokra, amelyekben felnôttem. Csak okos terv és kitartás, Trüffel Milán, és lábad elôtt hever a világ!, mondtam magamnak hangosan, mire a teremôr udvariasan mosolygott felém. Leszámoltam magamban Kecskeméthy- mítoszommal, beláttam, hogy egy szerencsétlen senkibôl kreáltam kriminálhéroszt, de most már be kellett fejezni művem. A hegyoldalra épült vendéglô teraszán megírtam utolsó tudósításomat, miszerint Korzika egyik kikötôjében beszéltem a tettére büszke, ügyes bűnözôvel, aki nevetve intett nekem búcsút egy vendéglô teraszáról, hogy távoli, ismeretlen célja felé hajózzon, s ezzel örökre megoldatlanul hagyja ezt a kapitális bűnesetet.

Letettem a tollat, hívtam a pincért, aki mirtusz gyümölcsébôl erjesztett pálinkát kínált. Fölhajtottam a snapszot, majd rigópástétomot kenegettem apró pirítósszeletkékre, hogy aztán a vendéglôs a környék borából hozzon nekem. Ezt kóstolja meg uraságod, kínálgatta, igazi korzikai Sciacarello, még a szôlôvészt is túlélte. Addig kortyolgattam a bozótillatú, fűszeres nedűt, míg fejembe nem szaladt, hogy aztán átadjam magam nagyszabású terveimnek s a reményteli képzelôdésnek.

[ « Vissza ]