Trüffel Milán
A regényből irodalmi folyóiratokban megjelent részletek, novella adaptációk
Trüffel Milán / regényrészlet
Kalligram 2009. szeptember
Ezerkilencszázkilenc nyarán Afrikának hátat fordítva - hová legutóbbi csínyem miatt kellett sürgősen távoznom - tele energiával és optimizmussal léptem újra magyar földre. S ez nyilván sugárzott is rólam, mert az abbáziai Quarnero Szálló emeleti teraszán ezzel vágott hátba valaki: Jól látom? Trüffel Milán? Ragyogóan néz ki, barátom! Az elegáns úr Ábrányi Kornél volt, aki még újságíró koromból ismert, o intézte akkoriban a függetlenségi párt sajtóügyeit. Ábrányi! Hát maga?, kérdem ostobán, mint ki mély álomból ébred, s főleg, mert rég beszéltem magyarul. Én, én, Ábrányi, nevet a fickó, és már telepszik is mellém. Most, hogy kormányon vannak, mi lett magából, nagyuram?, kérdem tőle, mert látom tartásáról, ruhájáról, hogy csak arra vágyik, eldicsekedhessék helyzetével. Ne mondja, Trüffel, hogy maga nem tudja, nevet sértődötten. Bocsásson meg, de igazán nem tudom. Hát hol él maga, Trüffel? Most jövök egy hosszabb afrikai útról, felelem. Erre megbocsátja tudatlanságomat, és közli, hogy egy miniszteri tanácsos, a magyar miniszterelnökség sajtófőnöke ül az asztalomnál.
Gratulálok, méltóságos uram, szorítom meg a kezét, és pezsgőt rendelek, hogy koccintsunk
erre. Aztán hosszasan beszélgetünk a tengerre néző teraszon.
Ábrányi szégyenkezve vallja be, hogy pártja szinte semmit sem valósított meg hosszú ellenzékisége
alatt kiáltozott szólamaiból, de én nem teszek neki szemrehányást, hagyom, hogy
meséljen. Egyáltalán nem érdekel a pártpolitika, egyszerűen jól esnek a magyar szavak, finom
a pezsgő, és grandiózus a kilátás. De o ezt bátorításnak, nézetei elfogadásának veheti, mert
egyre bizalmasabban értekezik terveiről.
Röviden én is beszámolok utazásaimról, melyeket sikeres tőzsdei tranzakcióim tettek lehetővé,
hazudom neki, s egy tehetséges, gazdag, ugyanakkor unatkozó úr képét vázolom föl
magamról. O újra és újra fölemlegeti az óbudai választásnál alkalmazott trükkjeimet, dicséri
ügyességemet, csavaros eszemet, s a második üveg sampány után már azon sajnálkozik, hogy
ezeket a briliáns képességeimet csak pénzszerzésre használom.
Maga elherdálja istenadta talentumát, Trüffel.
Talán, nevetek. De jó ez nekem így.
Nem akar tőlem semmit?, kérdi váratlanul. Már órák óta ülünk itt, és nem kér tőlem semmit.
Hogy intézzek valami jó kis állami megbízást, nyomjam be valahová a rokonát. Én nem
vagyok ehhez szokva, kérem, mondja mímelt sértődéssel.
Hát mit kérhetnék én, méltóságos uram? A hivatal nem érdekel, rokonom meg nincs.
Miféle csudabogár maga?, csóválja a fejét. Hát én ilyet még nem láttam. Talán ezért érzem
ilyen jól magam, bólogat, meghallgat, és nem kér semmit. Maga az én emberem, mondja, és
int a pincérnek, hogy töltsön.
És amikor a fiumei öböl tükrébe merül a nap, hozzám hajol, és megkérdi, hogy ismerek-e
egy dr. Josip Frank nevű horvát képviselőt.
Hírből, felelem.
Na, majd akkor megismeri, bólint, kiissza poharát, aztán kissé dülöngélve feláll, és távoztában
még odaszól, holnap tízkor, itt, a teraszon.
Fölvillanyozott Ábrányi sejtelmes ajánlata, mert biztos voltam benne, hogy olyan ügyet akar
rám bízni, amelybe a magyar diplomáciának belétört a bicskája, s valószínű, az ilyen megbízások
körül bőven bugyog a pénz is. Bár akkor engem a kaland jobban izgatott. Az óbudai választás
jutott eszembe, a politikai megbízásra végrehajtott szélhámoskodás, ami kedvemre lett volna
megint, a sok saját szakállra elkövetett kockázatos szakítás után. Talán reggel ezzel a Frank képviselővel
fog várni engem, tűnődöm, de másnap egyedül érkezik a sajtófonök.
Hozzám hajol, és úgy vázolja halk, pattogó szavakkal a helyzetet. Josip Frank a horvát Tiszta
Jogpárt vezére magyar zsoldban áll, de az a gyanújuk, hogy kétkulacsos politikát folytat, mert
mintha titokban Béccsel is tárgyalna.
És miről?, kérdem.
Híreink szerint egyesíteni akarja Horvát-Szlavonországot Dalmáciával és Boszniával, az Osztrák-
Magyar Monarchia dualizmusa helyébe pedig a trializmust állítaná. És állítólag megnyerte
ügyének a zágrábi hercegérseket és a horvát bánt is. S ami ennél is fontosabb, ekkor a fülemhez
hajol, úgy súgja, Ferenc Ferdinánd trónörököst is.
Tehetséges ember. De mit tehetnék én, robbantsam föl?, mert az efféle nem az én mesterségem,
válaszolom nevetve.
Nem, nem, önnek csupán be kellene férkőznie Frank bizalmába, és meg kéne tudnia, igazak-
e értesüléseink, valóban pénzelik-e Bécsből, és tényleg dolgozik-e a trializmus létrehozásán.
Az ügy igen kényes.
És azt hiszem, költséges is, felelem, egy ilyen akció során bizony nem garasoskodhatunk.
A miniszteri tanácsos legyint, hogy ez szóra sem érdemes, én meg igent mondok, és tízezer
korona előleget kérek költségeim fedezésére.
Az összeg meglepi Ábrányit.
De hisz maga gazdag ember, olyan fontos ez az előleg?
Olyan fontos, méltóságos uram, talán ezért is vagyok gazdag.
Ezen jót nevettünk, én meg két nap múlva Pesten átvettem a pénzt, amelyről még nyugtát
sem kellett aláírnom, és hozzáláttam tervem kidolgozásához.
Először a hazai politikai helyzet általam elveszített szálait szedegettem föl. Küldetésem szempontjából
a legérdekesebbeket Ferenc Ferdinándról derítettem föl, mióta Rudolf trónörökös
meghalt, o lett a trón várományosa, és bácsikájával, a császárral meglehetősen hűvös kapcsolatot
tartott fönn. Azt rebesgették, katonai irodája a magyarellenes törekvések fészke, trónra kerülésekor
a magyar hegemóniát kívánja megtörni, eleinte Csehországot akarta behozni a trializmusba,
kutatásaim idején meg inkább Horvát-Szlavonországban látta a harmadik erőt. Még
azt is hallottam, hogy II. Józsefhez hasonlóan o sem szándékozik a magyar alkotmányra esküt
tenni, és a magyarok erejét a nemzetiségekkel törné meg. Még jó, hogy Ferenc József környezete,
az udvari klikk, Ferdinánd ellensége.
Na, Trüffel, a magyar önálló külügyminisztérium hiányában te is diplomata lehetsz, és milyen
fontos ügyben, dörzsölgettem a tenyerem. Mikor mindezzel megvoltam, sürgönyöztem
Irmának, régi barátnémnak, ki elegáns szalont vitt Bécsben, hogy alkalmas lenne-e látogatásom,
o meg rögtön válaszolt, hogy vár, és villája közelében kivesz nekem egy szobát, ahonnan
látogathatom.
Egy nyár eleji hétfő délután érkeztem, a pályaudvaron várt, s alig tudtam kibontakozni
karjából, oly sokáig ölelt. Pompásan érzi itt magát, de egy régi barát, szorongatta kezem, az
mindig nagy öröm, az egy darab haza, pengetett érzelmes, hazafias hangot, melyet korábban
sohasem hallottam tőle.
Nem tudtam eldönteni, hogy csupán a honfi társnak szól ez a meleg
fogadtatás, vagy az egykori kedvesnek, kit tán még mindig szeret. Mindegy, gondoltam, mert
jól esett. Irma szép volt és előkelő. Saját fogattal jött elém, a szállásomra vitt, majd az egyszerű
népek látogatta freudenaui Duna-partra kocsikáztunk. A parton korcsmák sorjáztak, a földbe
talpalt asztalok és padok egészen a vízig húzódtak, melyeken kirándulók, szomjas fi ákeresek és
katonák rendelték a drótkosarakban körbehordott söröket, perecet meg a sózott retket. Irma
a helyhez illő egyszerű ruhát viselt, s elárulta nekem, hogy néha, mikor elege van az előkelő
társaságból, titokban kijön ide, nézi a kedves népeket meg a Dunát, és arra gondol, hogy az
a víz, amit most lát, nemsokára otthon lesz a Lánchíd alatt, és ettől megnyugszik.
Különös érzés, mondja, a múlt hónapban betöltöttem a harmincat. Ez alkalomból számvetést
készítettem, melynek szaldója. azt hiszem, pozitív. Önálló egzisztencia a császárvárosban,
szalonomban a legmagasabb körök fordulnak meg, s igaz, hogy még van tartozásom a házra,
de mégiscsak egy bécsi palotácska tulajdonosa vagyok. Ugyanakkor nincs férjem, gyermekem,
s úgy látom, az én helyzetemben nem is lehet. Már beletörődtem. Elhallgat, én sem fűzök
megjegyzést ehhez, mindketten félrefordítjuk fejünket, és a szomszéd asztalhoz telepedő fiákereseket
bámuljuk.
Ezek aztán értenek a pompához, bökök a pepita nadrágot és kétsoros fekete kabátot,
csokorra
kötött Lavalliere nyakkendőt viselő kompániára. Ekkor, mintha dróton rángatnák őket,
egyszerre tolják hátrébb homlokukon a fél-cilindert, fölemelik a sörüket, és nyelni kezdik, még
ádámcsutkájuk is egy ritmusra szánkázik föl és alá.
Tudod, Milán, különös világ ez. Mióta Erzsébet királyné felkínálta Ferenc Józsefnek Schratt
Katalint, a Burgtheater színésznojét, hogy legyen a szeretője, megváltoztak itt Bécsben a felsőbb
körök erkölcsei.
Ekkor, mintha dróton rángatnák őket,
egyszerre tolják hátrébb homlokukon a fél-cilindert, fölemelik a sörüket, és nyelni kezdik, még
ádámcsutkájuk is egy ritmusra szánkázik föl és alá.
Tudod, Milán, különös világ ez. Mióta Erzsébet királyné felkínálta Ferenc Józsefnek Schratt
Katalint, a Burgtheater színésznojét, hogy legyen a szeretője, megváltoztak itt Bécsben a felsőbb
körök erkölcsei.
Hogy a királyné kommendálta volna Schrattot?
Igen, mert addig csak magához rendelt a császár valami színésznőcskét, és még a kardját sem
oldotta le, úgy hágta meg. Azok szólni sem mertek, mert Ferenc Jóska némán enyhített kangörcsén.
Erzsébet valami állandó szeretőt akart urának, akire rábízhatta a szabályos időnként
meredező császári fütyköst, hogy o kedvére utazgathasson.
S ez sikerült is neki, mert bizalmasába,
a párnásfenekű naivába - mert csak ezután kapott drámai hosnoi szerepeket Schratt
- a nagyúr oly rendesen beleszeretett, hogy a schönbrunni kastély melletti utcában vett neki
palotát, télre pedig a Hofburg szomszédságában egy másikat.
Két palotát is kapott Schratt?, csodálkozom.
Menjél csak el holnap reggel a nyári palota melletti Gloriettegasse kilenc elé, és meglátod,
hogy a császár pontban nyolckor érkezik Schratthoz reggelire. De amikor még élt a királyné,
akkor is ment. Ezt tudja az egész város, a legmagasabb körökben egyenesen sikk nyíltan tartani
szeretőt. Így hát engem is jelentős személyek támogatnak.
Aztán rólam is beszélünk, hogy én sem akármilyen évfordulóhoz értem, harminchárom múltam,
s most életem egyik legszebb feladatára készülök, melyhez majd a segítségét is kérem.
Nem lepődik meg, mosolyogva bólint, mint ki gyakran intéz hálószobájában fontos államügyeket.
Éjszakára aztán átjött a szállómba, a vad szerelmeskedéseket meghitt összebújások váltogatták,
s a pihenés perceiben újra meg újra megállapítottam magamban, még a korábbiaknál
is jobban élvezem az együttlétet ezzel a veres démonnal. Reggel aztán átmentünk hozzá, és el
kellett ismernem, nem túlzott a leveleiben, valóban Währing legszebb részén állt a villája, és
valóban kellemes szellő fújdogált a Bécsi Erdő felől.
Bíztam benne, hogy vendégei is olyan magas
körökből kerülnek ki, ahogy dicsekedett velük. A teraszon, kávézás közben aztán elojöttem
a farbával. Elmondtam, milyen megbízást kaptam a sajtófonöktől, és óvatosan tudakoltam,
volna-e ötlete küldetésem révbejuttatásához.
Adjál három napot, és megszerzem a szükséges információkat, válaszolta.
A három napból egy hét lett, de megérte várakozni, mert kellemesen múlattam az időt,
ami a bécsi vendéglőknek, de főleg Irma kedvességének volt köszönhető, az eredmény pedig
egyenesen lenyűgözött.
Akkor hegyezd a füled, barátom, de jobb, ha jegyzetelsz, mondja Irma, és egy papirosból
olvassa az ügyesen összegyüjtött információkat. A szálak báró Berger von Waldeneggnél, az
udvari kancellária vezetőjénél futnak össze. A bécsi hercegérsek az ő kezébol eszik, aki meg
rossz viszonyban van a zágrábi érsekkel.
A zágrábi érsek csak másodsorban érdekel, szakítom félbe. Mit tudsz Josip Frankról?
Másodsorban?, mért vágod rá rögtön? Szerintem az érsek vendégeként másként tárgyalhatsz
Frankkal. Juraj Posilovic hercegérseket meg éppen most akarja megrendszabályozni az udvar,
mert óriási jövedelmét magánvagyona gyarapítására fordítja, a templomokat nem tartja karban,
az egyházi intézményeket nem támogatja, és alantasaitól, de még a magasabb rangú papoktól
is sajnálja a pénzt. Ezek meg nyakra-főre küldik ellene a följelentéseket Vatikánba és a bécsi
bíboros
hercegérsekhez.
Ezek kivonatából kapsz tőlem néhány oldalt.
Igazad lehet, pártfogásomba kellene vennem ezt a Posilovicot. És Frank?
Frank közvetítő útján három ízben kapott nagyobb összeget az udvartól. Kiírták számomra
a nyugták dátumait és a rajtuk szereplő összegeket. Tessék, nyújtja át a pompás ajándékot.
Irma, mondd, ismeri Frank vagy az érsek személy szerint is a kancellária vezetőjét, ezt a báró
Berger von Waldenegget?
Azt hiszem, nem, de holnapra megtudom, feleli.
Én pedig megcsókolom a kezét, hogy hatalmas szolgálatot tett a hazának - meg persze nekem.
Másnap Irma biztosít róla, hogy Bergert egyikük sem látta még, én meg sürgönyt menesztek
a zágrábi érseknek, hogy hamarosan érkezem, aláírás: Berger von Waldenegg, az udvari
kancellária vezetője.
A gótízlésű zágrábi székesegyház mellett bérkocsim bekanyarodott a falakkal, tornyokkal
övezett püspöki palota kapuján, ahol egy pohos pap sietett elém, rezidenciámhoz vezetett, és
kért, hogy pakoljak le, s induljunk, mert őeminenciája, a hercegérsek azonnal fogad.
Semmitmondó udvariaskodások után közöltem Posiloviccsal, hogy hivatalos ügyben érkeztem,
de azt hiszem, jobb, ha holnapra halasztjuk beszélgetésünket, kimerített az utazás.
És tettem ezt azért, mert feltűnően tartózkodóan fogadott, látszott, hogy nem tudja, ellenséggel
vagy baráttal van-e dolga, és egyelőre nem kívántam ezt tisztázni, csak puhuljon még az uraság,
gondoltam, könnyebben fogyasztom el majd másnap.
Este váratlan vendéget kapok, Grigorics apát keres föl lakosztályomban, az érseki szeminárium
igazgatója. A kövérkés, alacsony papnak, aki olyan kopasz, mint a körmöm, izzadságcsíkok
csordogálnak a halántékán, és azt az áporodott kanszagot árasztja, amely a szüzességüket
komolyan vevő egyházfiak sajátja.
Közel hajol, és úgy suttogja, megtudta, hogy a legfölsőbb helyről kapott megbízással érkeztem,
amiért is szívesen elmondaná nekem tapasztalatait.
Foglaljon helyet, mutatok egy távoli karszéket a bűzlő apátnak.
O hátrálva távolodik, ügyelve, nehogy egy pillanatra is elveszítse tekintetemet.
A helyzet siralmas, mondja, amikor beleóvatoskodja magát a fotelbe. A szeminárium csak
tengődik, a diákok éheznek, mert a hercegérsek alig támogatja őket. O beléunt ebbe a koldulásba,
és úgy döntött, fölhasználja a Mindenható kínálta alkalmat, és fölkeres engem, hogy
javítson helyzetén.
És mi volna az óhaja, főtisztelendő uram?
Megüresedett a diakővári püspökség, mondja halk szerénységgel.
És apát uram, ugye senkit sem ismer, aki ezen állás betöltésére alkalmasabb lenne önnél.
Lehunyja szemét, s a korábbi halk tónusában folytatja:
És mi volna az óhaja, főtisztelendő uram?
Megüresedett a diakővári püspökség, mondja halk szerénységgel.
És apát uram, ugye senkit sem ismer, aki ezen állás betöltésére alkalmasabb lenne önnél.
Lehunyja szemét, s a korábbi halk tónusában folytatja:
Végtelenül hálás lennék, ha egy jó szót szólna érdekemben a méltóságos kancelláriavezető úr.
Főtisztelendőséged talán osztja nézetemet, hogy az áldozatra való hajlandóság a legszebb
keresztényi erény.
Így igaz, bólint óvatosan.
Ha ebben megegyeztünk, akkor azt is el kell fogadnia főtisztelendő uramnak, hogy ezt a méltóságot
az kapja, aki a legnagyobb anyagi áldozatra hajlandó. Nos, a kinevezendő diakővári
püspök százezer koronát adományoz egy jótékony alap javára.
Legyen szabad megjegyeznem, nagyságos uram, hogy magam vagyontalan vagyok, dadogja.
Most igen, de ha kezébe kapja a pásztorbotot!? És addig is bizonyára akadnak barátai, akik
előlegeznek főtisztelendőségednek egy szerényebb összeget.
Az apátot most már teljesen elönti a veríték. Látszik, fösvénységével küzd, ajkát harapdálja,
miközben a fotel karfáját szorítja, hogy ujjai beléfehérednek.
Ez nehezen fog menni, szólal meg végül.
Én két nap múlva visszautazom Bécsbe. Főtisztelendőséged holnap estig lefizet a kezemhez
tízezer koronát, s ad egy további kötelezvényt kilencvenezerről, melyet kinevezése kézhezvétele
után félévenkénti tízezer koronás részletekben fizet meg. Egyetértünk?
Megkísérlem, nyögi az apát, majd feltápászkodik, és bűzcsíkot húzva maga után az ajtó
felé indul.
Apát uram, kiáltok utána, egyetért ön azzal a pápai rendelettel, mely néhány éve kitiltotta
a nőket a templomi kórusokból azzal, hogy az éneklés liturgikus feladat, amely csak a hímneműeket
illeti meg?
Természetesen egyetértek, válaszolja csodálkozva.
Őszentsége tizedik Pius pápa, meg ön is, főtisztelendő uram, túlontúl szigorúak a nőkhöz.
Sőt, igazságtalanok velük, mondom neki, és visszamegyek a szobámba, hogy kiszellőztessek.
Reggel hivattam az érseki irodaigazgatót, hogy üzenjen dr. Josip Frank képviselő úrnak, hogy
tizenegyre várom lakosztályomba.
Hatvanas, erősen kopaszodó, lógó bajszú ember volt Frank, s köznapi pofázmányával éles
ellentétben állt választékos viselete. Tört-fehér rumburgi lenvászon öltönyén, örvénymintás
égszínkék nyakkendőjén, revers-je finom, egyenletes öltésein, szantálfaszín borjúbor cipőjén az
értő szem azonnal látta, hogy a leggondosabban válogatott darabokat hordja. Mielőtt bármit
szóltunk volna egymáshoz, észrevettem, végigmér, s nyilván o is megállapította, hogy a legjobb
helyeken dolgoztatok, még bólintott is, majd bemutatkozott. Aztán meglepetésének adott
hangot, hogy ide kérettem, hiszen úgy hallotta, hogy a hercegérsek ügyében érkeztem. Nem
válaszoltam, hanem szivarral kínáltam, s a füstön át kémleltem. Végül úgy döntöttem, hogy
ezt a minden hájjal megkent ügyvédet meg sem próbálom sarokba szorítani, úgysem sikerülne.
A kényelmetlen udvariaskodások asszóihoz, a finom célzások döféseihez jobban ért o nálam,
évtizedek óta űzi e sportot a politikában.
Inkább szűkebb hazám, a budai Tabán kocsmáinak "elő a bicskát" harcmodorát választom:
Képviselő úr, tudomást szereztünk róla, hogy ön nemcsak nekünk szolgál, hanem a magyaroknak
is.
Frank elfehéredik, váratlanul éri e hasszúrás, szólni sem tud, csak a fejét ingatja.
Nos, akkor nézzük a tényeket, húzom elő dossziémból az Ábrányitól kapott listát. A magyar
kormánytól a szolgálataiért a következő összegeket vette föl uraságod: ezerkilencszázhét
november harmadikán ötezer koronát, ezerkilencszáznyolc február huszonkettedikén hatezer
koronát. még ugyanazon év június tizenhatodikán.
Kérem méltóságodat, ne beszéljen olyan hangosan, itt a falnak is füle van. Jöjjön el inkább
az irodámba, ad át egy vizitkártyát, délután háromkor várom, teszi hozzá, és olyan gyorsan
szívódik föl, hogy csak arcvizének illata jelzi ott jártát.
Ebédre a hercegérsekhez voltam hivatalos, s meglepetésemre kettesben költöttük el a pompás
fogásokat. Amire Frankkal nem vállalkoztam, azt az asztalnál pótoltam: hamisítatlan bécsi
akcentusban fecsegtem az érseknek, az Irmától hallott divatos pletykákkal traktáltam, o meg
egyre idegesebb lett.
Ne haragudjon, szakít félbe a konyaknál, szeretném végre megtudni, hogy milyen ügyben
érkezett hozzám méltóságod.
Hogyne, felelem készséggel, de előbb menjünk át eminenciád dolgozószobájába, én is hozom
az aktáimat. Erre sápadtan bólint.
Néhány perc múlva a műkincsekkel telezsúfolt érseki dolgozó gobelinjei alatt dossziémból
az Irmától begyűjtött papirosokat húzom elő.
Nos, itt van mindjárt a boszniai püspök levele a Szentszékhez. Róma bécsi nunciatúráját
bízta meg, hogy ellenőrizze ennek igazságtartalmát.
Miféle levél ez?, horkan föl Posilovic.
Csak sorjában, ha kérhetem. A nuncius az udvari kancelláriához fordult, ami nagy szerencséje
eminenciádnak, mert több megértést várhat tőlünk, mint a bécsi hercegérsektől, hiszen
o is nyomozhatna az ügyben.
A vádakat akarom hallani!, vág közbe.
Mondom, csak sorjában, eminenciás uram. Az udvari kancellária nevében eljárva először is
néhány kérdést kell tisztáznom.
Miféle kérdéseket?
Először is, hogy mennyi az érsekség bruttó jövedelme, mosolygok arcátlanul kerek képébe.
Nem tartozom számadással a kancelláriának! Tiltakozom az efféle kihallgatás ellen, fulladozik,
és kopasz feje céklaszínre vált.
Vigyázz, Trüffel, halott érsek nem érsek. Nem vagy Posilovic örököse, csak élve tudsz rajta
eret vágni, fékezem magam, mert túl jól sikerült a tervem, hogy kibillentsem nyugalmából.
Ahogy parancsolja eminenciád, pakolom vissza a lapokat a mappába. Misszióm így sajnos
balsikerrel járt.
Utazom vissza Bécsbe.
A hercegérsek bal kezét a szájához kapja, s éppen rágni kezdi körmét, amikor rájön, hogy
nincs egyedül. Keze lehanyatlik, és a nyakában lógó kereszt rubintjait babrálja, majd megszólal:
Ne haragudjon, méltóságod. de némileg kellemetlenül érint. szóval nem szoktam hozzá,
hogy vallassanak.
Tökéletesen megértem eminenciádat. Csakugyan nem mindennapi esetről van szó, ezért
úgy tűnik, ez az egyetlen járható út, hogy segíthessünk. Kérem eminenciádat, válaszoljon
a kérdéseinkre. Javára válik.
Őszintén szólva, magam sem tudom, mennyi a jövedelmem, kapja az ujját megint a szájához,
s egy gyors harapás után ismét a kereszten pihen meg a keze.
Ha javasolhatok valamit, utasítsa eminenciád az irodaigazgatót, hogy adja meg nekem
a szükséges adatokat.
Isten nevében!, markol a keresztbe, ránt rajta egyet, amitől az aranylánc, mint az akasztott
ember kötele vág belé párnás nyakába.
Akkor hát áttérhetünk a második kérdésre. Mennyit fordít eminenciád jótékony célokra?
Most jobbjával feszíti a láncot, balját a szája elé kapja, és vadul rágni kezdi a körmét, így
selypegi:
Hát ehhez aztán kinek mi köze?
Éppen ez a legfájóbb pont. Eminenciád alantasai levelek tucatjaiban állítják, hogy semmit.
És azzal is vádolják eminenciádat, hogy jövedelmének legnagyobb részét fi véreinek, rokonainak
juttatja.
Erre fölpattan, kétszer végigvonszolja hájas testét a szobán, aztán az íróasztalhoz lép, kihúz
egy fiókot, és átnyújt egy fekete táblájú füzetet.
Tessék, ebbe írtam a jótékony célra adott összegeket.
Én percekig lapozgatom, akár a tanár diákja irkáját, o meg a székébe visszaereszkedve, a körmét
rágva próbál arcomról olvasni, de az nem sok jót mutat. A csalódás egyre keserűbb felhői
árnyékolják ábrázatomat. Néha elfintorodom, ingatom a fejem, végül lassan becsukom, az
asztalára teszem a füzetet, és eltolom magamtól, mint aki többé látni sem akarja.
Sajnálattal kell megállapítanom, hogy ezek a följegyzések teljességgel alkalmatlanok az eminenciád
elleni vádak megdöntésére. Hogy ingyenleves-akcióra húsz korona, a katolikus nőegyletnek
meg harminc? Aztán az irgalmasok gyógyszervásárlására csupán negyven, a kéregető barátnak
meg öt korona? Hiszen ez csupa öt-tíz meg húszkoronás tétel. Az egyetlen valamirevaló
adomány a jezsuita templom oltárépítéséhez adott háromezer-négyszáz korona. Eminenciád
jövedelmeit figyelembe véve több tucat hasonló összegnek kellene e füzetben állnia. Hát hol
vannak a tűzkárosultaknak, a jégverte falvaknak, a szegényházaknak adott segélyek? Végtelenül
lesújt, hogy ezt kell megállapítanom, állok föl, és faképnél hagyom a hercegérseket.
Éppen időben, mert közeledett a találkozó időpontja dr. Josip Frankkal.
A politikus irodája egy kiérdemesült színpadi díváéra hasonlított leginkább. A fal tele koszorúkkal,
plakátokkal, csoportképekkel, portrékkal, melyek az érkezőnek azonnal jelezték, hogy
nem csak egy közönséges ügyvédi irodába lépett, hanem egy képviselő, sőt, a Jogpárt elnökének
szobájába, ki e vidéki zugon túli hatalmasságokkal is baráti viszonyt ápol.
Foglaljon helyet, méltóságos uram, itt aztán kedvünkre beszélhetünk, mutat körbe vendéglátóm,
hogy aztán jobbja - mintha véletlen volna - azon a fotográfi án állapodjon meg, ahol
Ferenc Ferdinánd trónörökös társaságban pózol.
Kényelmesen elhelyezkedem, s mint előző találkozásunkkor, most is a békanyúzómat kapom
elő:
Láthatta, képviselő úr, pontos adataink vannak budapesti jövedelmeiről. Nem értem önt,
hiszen Bécsből jóval többet kapott. Természetesen ezek a nyugták is a kezemben vannak, s ha
szükségesnek mutatkoznék, úgy a nyilvánosság elé kerülhetnek a magyar adatokkal együtt.
A firkászoknak delikát csemege lenne egy ilyen osztrák-magyar összeállítás. Nem gondolja,
képviselő úr?
Méltóságod elfelejti, hogy én ezeket az ausztriai pénzeket megszolgáltam, feleli rekedten.
Éppen ebben nem vagyunk biztosak, kedves képviselő úr. Budapestről azért kapott pénzt,
hogy pártja a horvát parlamentben ne obstruálja meg a fiumei rezolúciót, Bécsből viszont
azért, hogy indítsa meg az obstrukciót. Mármost mihez tartsuk magunkat? Most obstruál,
vagy nem obstruál?
A legmagasabb bécsi körökben jól tudják, hogy számíthatnak rám, mondja remegő hangon.
Ferenc Ferdinánd trónörökös őfenségének már átadtam azt a memorandumot, melyben a monarchiának
a dualizmus helyett a trializmus alapján való újjászervezését javaslom. Őfensége jól
tudja, hogy én éppúgy elutasítom a horvát-szerb unió magyarbarát politikáját, mint a délszláv
egység hagymázas álmát. Én a monarchia keretében képzelem el Horvátország jövőjét, de
trialista módon, akár a trónörökös.
Szóval akkor Bécs számíthat önre, de a magyarok aligha?
Igen, igen! Bécs feltétlen híve vagyok, bólogat lelkesen.
És van önnek erről a memorandumról másolata?
Hát hogyne lenne, feleli, s már nyitja is Wertheim szekrényét, és egy dossziét vesz elő. Ebben
fejtem ki, hogy Horvát-Szlavonországot egyesíteni kellene Boszniával és Dalmáciával, valamint
a volt magyar határőrvidékkel. Ez az új tömb a monarchia keretén belül ugyanazokat
a jogokat élvezné, mint Ausztria és Magyarország.
Ez okszerű és eszes tervnek tűnik. Határozottan érdekes, bólogatok, megkaphatnám öntől
ezt a dossziét, képviselő úr?
Szívesen, több példányom is van belőle, készségeskedik Frank.
Köszönöm, képviselő úr! Úgy látom, ön valóban komoly támasza Ausztriának, amennyiben
ezeknek a rebellis magyaroknak ily ügyesen visszavágná a szárnyukat.
Maradjon csak a tyúk a baromfi
udvarban, mert a repülés a sas kiváltsága, nemdebár?, szorítom meg búcsúzásul a kezét.
Igen, igen, bólogat, miközben látom, azon töpreng, hogy akkor a horvátok miféle madarak
is lennének az én állatkertemben.
Az esti órákban hivatott a hercegérsek. Komoly volt, szinte ünnepélyes.
Méltóságos uram, kezdi, végiggondoltam, amiről ebéd után beszélgettünk, és arra jutottam,
hogy nem mindig cselekedtem helyesen. Ígérem, emeli kezét a szívére, hogy a jövőben bevételeim
többségét jótékonysági célokra fordítom. Egyúttal kérem méltóságodat, tolmácsolja
illetékes helyeken ezen elhatározásomat.
Eminenciás uram, hajolok meg előtte, mindent meg fogok tenni, hogy megbízóim ugyanolyan
bizalommal fogadják eminenciád e nyilatkozatát, amilyen bizalommal én azt tolmácsolás
céljából átvettem.
A hercegérsek áldásra emeli kezét, s én lehajtott fővel fogadom azt. Felemelő pillanat.
Ezzel kapcsolatunk fesztelen, már-már baráti tónust nyer. Miközben a Henessyt kortyoljuk,
Posilovic elpanaszolja, hogy mennyi gondja akad alantasai sértett hiúságával, különösen,
ha anyagi kérdések kerülnek elo. Hát, még ha a magasabb állások betöltéséről kell döntenie,
legyint. Most is itt van ennek a diakővári püspökségnek az ügye.
Majd elfelejtettem, eminenciás uram, föl kell hívnom eminenciád figyelmét Grigorics apátra,
az érseki szeminárium igazgatójára, kinek érdemei fölsőbb helyeken sem ismeretlenek. A legmelegebben
ajánlom e méltóságra.
Az érsek szeme elkerekedik, s némi habozás után megjegyezi, hogy váratlanul érte fölvetésem,
de azon lesz, hogy kérésem meghallgatásra találjon.
Együtt indultunk vacsorázni, a hercegérsek átfogta vállamat, így léptünk a refektóriumba,
ahol már több egyházi méltóság várta Posilovicot, s főleg az étkeket. A Balkánon oly remekül
készülő roston sült fogásokat váltogatták a közeli olasz konyha remekei, a rizottók és a tésztaételek.
Hozzá mézsárga Moslavacot meg rubinvörös Teránt ittunk, melyről még Casanovánál
is olvastam, aki erősen dicsérte ezt a vörösbort, s most a legnagyobb örömömre ezúttal végre
magam is megkóstolhattam, ráadásul államérdekbol. Vacsora alatt a sikamlós bécsi pletykák
helyett inkább az osztrák fováros vallási életéről meséltem, kiemelve, hogy az uralkodói ház
tagjai mily tevékenyen vesznek részt a jótékonysági rendezvényeken, s mily bőkezűek, ha az
elesettek támogatásáról van szó.
Másnapra beértek az előző napok gyümölcsei. Éppen hogy elkészültem a toalettemmel,
amikor Grigorics apát kopogtatott, és egy borítékot adott át. Tízezer korona meg a kötelezettségvállalás
a kilencvenezerről, mondta, és azonnal távozott.
A reggeli után a hercegérsek invitált dolgozószobájába.
Örömömre szolgál, hogy ilyen kiváló férfi út ismertem meg méltóságod személyében, mondta.
Aztán o is egy borítékot nyomott a kezembe. A bécsi ínségesek részére küldöm. A tanácsos úr
őméltóságára bízom, hogy ossza el ezt a szerény összeget az arra érdemesek között.
Eltettem a borítékot, Posilovic búcsúzóul megáldott, majd egy öleléssel is megajándékozott.
A szerény összeg húszezer korona volt. Éppen ezt számoltam a szobámban, ahova csomagolni
vonultam vissza, hisz a déli vonattal kívántam távozni, amikor az irodaigazgató kopogott be,
hogy fogadnám-e Josip Frank képviselő urat.
Az ügyvéd egy csomagot adott át.
Úgy vettem észre, hogy méltóságod, mint afféle igazi gentleman, sokat ad megjelenésére.
Ehhez szeretnék hozzájárulni ezekkel a semmiségekkel, s egyúttal megköszönni őszinteségét és
támogató megértését, hajtotta meg magát. Egyúttal fölkérem méltóságodat, hogy tolmácsolja
a trónörökös o császári és királyi fenségének alattvalói hódolatomat, mondta, és távozott.
A semmiségek egy briliáns gyűrű, egy briliánsokkal kirakott arany nyakkendőtű és szivartárca
voltak. A legszebb firenzei ékszerészmunkák.
Az érseki fogat az állomásra vitt, s én a pesti gyors különfülkéjében kellemesen elnyúlva azon
töprengtem, hogy lehet-e ennél elegánsabb szakítást végrehajtani. Gratulálok, Trüff el Milán,
ráztam meg egyik kezemmel a másikat. Hercegérseken, püspökjelöltön, képviselőn vágtál eret,
miközben a hazádnak is szép szolgálatot tettél a dossziéval!
Nyilván azért is jár majd valami.
S eközben még bűnösnek sem éreztem magam. Hát, mire épít a szélhámos, a kalandor?! Mások
hiszékenységére. S hogy mi táplálja a hiszékenységet? Az elégedetlenség, a mohóság, a kapzsi
bírvágy. Az olyan ember, akit becsapok, engem is be akar csapni, és persze másokat is. Így hát,
amikor rászedem őket, nem vagyok más, mint egy jogos büntetés elegáns eszköze. Nem durung,
tor vagy revolver, hanem szó, mozdulat és kellem. A pályád csúcsán vagy, Trüffel, ujjongtam,
arra nem gondolva, hogy a csúcsról általában lefelé vezet az út.
Barátom, maga egy zseni, áradozott Ábrányi miniszterelnökségi sajtófőnök, amikor átadtam
neki Frank trializmus-tervezetét. Ez több mint reméltem.
Akkor méltóságos uram is olyannal lepjen meg, ami több, mint amit én reméltem, válaszoltam.
O viszont mintha nem értené, azzal folytatta, hogy ezzel a zágrábi úttal beírtam a nevem
a magyar történelembe.
Ez csodálatos, feleltem, és akkor mennyit vehetek föl a kasszánál?
Maga javíthatatlan, nevetett Ábrányi. De kérem, a kasszához ne menjen, küldetése titkos,
majd én intézem a dolgot, és már ment is.
Húszezer. Megfelel?, kérdezte, mikor visszatért.
Ne legyen az ember telhetetlen, válaszoltam. De mivel ennek a kétszeresét is megkerestem
Zágrábban, hát üsse kő.
De hisz ott nincs is tőzsde, akkor miben ügyeskedett uraságod?, kérdezte.
Egy wirtigli üzletember mindenütt nyitott szemmel jár, méltóságos uram. Belebotlottam
valamibe, hát lehajoltam érte, ezekben az ínséges időkben minden tízezret meg kell becsülni.
Maga aztán jópofa fickó, nevetett Ábrányi. Rendben, barátom, legyen ez a maga titka, csak
azt árulja el nekem, hogyan szerezte meg a memorandum tervezetét. Betört ehhez a Frankhoz?
Hova gondol, méltóságos uram? O maga adta a kezembe, hogy juttassam el a megbízóimnak.
Na jó, nem faggatom tovább. De Trüffel, jegyezze meg, emelte föl fenyegetően az ujját, nem
ez volt az utolsó kérésünk.
Állok elébe, méltóságos uram, válaszoltam, és már búcsúztam is.
Siettem Bécsbe. Miként első kaszinóbéli szakításom után, most is szerettem volna megünnepelni
sikeremet. De míg akkori kedvesemmel, Zelmával a vurstliba mentünk, most Irmát,
az aktuális szerelmemet bécsi otthonában, sőt, annak konyhájában kívántam vendégül látni.
Rávettem nőmet, kivételesen tegye lehetővé, hogy nála aludjak, s küldje el a személyzetet, aztán
kimentem a Naschmarkra, bevásároltam, és egész délután főztem, Irma pedig a konyha
sarkába telepedett, és fiyelte munkámat.
Szerelmeskedés előtt csak főtt meg párolt ételeket eszünk, mutatok az asztalra. A sült megfekszi
a gyomrot, és pajzán gondolatok helyett elálmosít.
Akkor lássuk! Lássuk azokat a könnyű ételeket, tapsol nőm a székén billegve.
De ez még semmi, ugyanis ma csupa olyan anyagokból főzök, melyeket mindenütt a világon,
de főként Afrikában és Ázsiában vágykeltőnek tartanak. És tudod, mi számít ilyennek?
Irma mosolyogva ingatja a fejét, én pedig folytatom. Amelyekről elhisszük, hogy azok. Vannak
népek, akik a fallikus formájú növényeknek tulajdonítanak csodaerőt, mások az állatok
nemi szerveire, vagy a bódító növények főzeteire esküsznek. A lényeg, hogy higgyél benne,
hogy bájételt teszek elébed. Rendben?
Rendben, bólint Irma.
Mire elkészülök, már esteledik. Körbejárom a házat, becsukom a zsalugátereket, aztán viszszamegyek
a konyhába.
Akkor most vetkőzz, mondom az én vörös dámámnak, akit egykor démonomnak tartottam,
de akkorra már csak egy kívánatos asszonybarátot látok benne, akibe épp oly mohón
harapnék belé, mint a Naschmark érett barackjaiba. Ám ezzel a harapással még várok, elobb
megkérem:
Csak egy cipőt hagyjál magadon, és láss hozzá az első fogáshoz.
És te?, kérdi.
Én most csak nézlek.
Te nem eszel?
Majd igen, de most kérlek, vetkőzz, és fogj hozzá!
Kagylókat és rákokat pakol a tányérjára, citromot facsar egy feketekagylóra, és szürcsölni
kezdi. Aztán ollóval a rák héját roppantja szét, azt szopogatja. Állán, majd mellén csordogál
lefelé a lé, s mivel szalvétát nem adtam neki, kezével törölgeti, de mondom, hogy hagyja csak,
inkább kenje szét a testén a tengerillatú levet. Szürcsöl, szopogatja a vörös rákderekat, majd
nyelvét hosszan kinyújtva nyalint a kagylóból. Lefetyel, hörpöl, én meg becsúsztatom kezemet
a combja közé, majd jobbommal a jeges léből egy felnyitott osztrigát veszek ki, kiharapom
a húsát,
s amikor a számban fölmelegedik, a szájába csúsztatom a kagyló lágy testét, mire o
megragadja fütykösömet, és egy rákdarabot dug a számba.
Így, egymást simogatva etetjük a másikat, s mikor már egész testünk csuszamlós a nyálkás
létől, hátrébb tolom a konyhai asztalon az edényeket, és fölfektetem rá Irmát. Köldöke völgyébe
osztrigát pakolok, onnan harapom, szürcsölöm az opálos kocsonyát, aztán a maradékot szétkenem
a hasán, de ekkor már kiáltozik, hogy nem bírja tovább, jöjjek azonnal. És én megyek,
s tán egy órán át is tekergünk az asztalon, olykor fölém kerül, olykor magára húz, máskor meg
elém térdepel, miközben hangos csörgéssel potyognak a konyhai eszközök a kőaljzatra.
Az új módi szerint csillogó rézhengerből folyik a melegvíz a fürdőszobában, ott mossuk
egymást tisztára, majd két selyemköntöst vesz elő Irma, magának vörös sárkányosat, énnekem
feketét.
Akkor jöhet a főétel, mondom neki már a konyhában, és a tűzhelyről leveszem a fazekat,
melyben a kakas készült. Először a fejét halászom ki a fazékból, lenyisszantom a taraját, a tányérra
teszem, majd egy kést helyezek az állat koponyájára, és egy bárddal a kés fokára csapva
kettéhasítom. Kikanalazom belőle az agyvelőt, s két kis kupacba halmozom a tányérra. Végül
a duzzadtra főtt heréket keresem meg a fazék alján.
Sokáig válogattam a kakasok között, mondom Irmának. Főleg nagyobb tenyészetekből érkeztek
a piacra, de én olyan után kutattam, mint ez itt, mutatok a fazékra.
Miért, ez honnan jött?
Ő igazi császár volt egy möllersdorfi baromfi udvarban. V. Josef.
Hogy micsoda?, nevet Irma.
Mondom, V. Josef, így nevezte el gazdasszonya a korábbi Josefek után, amúgy eredetileg
a férjét hívták így, aki már tíz éve halott.
Ezt is megtudtad a kofától?
Hogy ezt is? Mindenről kikérdeztem, ami V. Josef uralkodására vonatkozott. Egyedüli kakas
volt a tágas baromfi udvarban, akadt helye szaladgálni, a tyúkok kergetésébe testét izmosítani,
és a legbővérűbb tyúkdámák is csak felsőfokon mesélhetnének neked kakasunk szerelmi
muködéséről, veszem markomba a kakastököket, s dugom egyiket nőm ajka közé, a másikat
meg magam harapom ketté. Ez az ő teste, vegyük és együk, szálljon belénk szünni nem akaró
üzekedési vágya.
Ámen, válaszolja Irma, és rágni kezdi a tojásdad falatot. Nem is rossz, bólint.
Mi az, hogy nem rossz? Fölséges. Tudod, hogy hívják a közép-amerikai hegyekben a főtt
birkaherét? Hegyi osztrigának!
Tényleg hasonlít, bólint.
Töltök egy pohár Chablis-t, ezt a száraz francia fehérbort, mely a legnagyszerűbb kísérője
az osztrigának - így tán a kakasherének is -, aztán folytatom:
Tehát V. Jóska ideális helyen élte az életét ahhoz, hogy bátor és bölcs kakassá érjen.
A Möllersdorf melletti katonai lőgyakorlótér durranásaitól sem rettent meg, mint háreme tagjai,
hanem kiterjesztett szárnnyal kukorékolt a lövöldözok irányába. Mint gazdaasszonya mesélte,
erős hangjával o ébresztette a falut, mert a többi kakas szólni sem mert hajnalban, míg a mi vacsoránk
föl nem rikoltott. S haraptatok Irmával egy falat taréjt, majd egy kanálka velőt a dugok
a szájába, s mellé egy falat pirítóst. És ez a kakas nem ismerte meg az öregség nyűgeit, betegségeit,
folytatom, húsa nem válhatott rágóssá, agyát nem támadhatta meg a meszesedés.
S heréje, gondolom, halála napjáig jól szolgálta, mondja Irma.
Úgy, úgy, éppen élete csúcsán érte utol gazdasszonya a késsel.
Aztán föltálalom az állat combját, mellét, püspökfalatját, bőven kínálva hozzá főtt zöldségeket.
Kézzel tépkedjük a húsdarabokat, törjük a zöldséget, s dugdossuk egymás szájába, ujjunkkal
érintve a másik nyelvét, ínyét.
V. Josef csodálatos hatást tesz ránk. Egyszer csak egymásra nézünk, kiejtjük kezünkből
a csontot, s úgy szaladunk Irma hálószobájába.
És a desszert, Milán, a desszertről elfeledkeztél?, kérdi az ágyban, úgy két óra elteltével nőm.
Dehogy feledkeztem, mászom ki az ágyból. Kleopátra receptjét készítettem, mely igen egyszeru,
és mégis fölségesen izgató.
Egy porcelán tégellyel térek vissza, melyből opálos-sárga mázt kenek férfiasságomra, majd
Irma hasára, combja hajlatába, hogy onnan nyaljuk egymásról a mézzel kevert őrölt mandulát.
Te, te perverzus, nyögi Irma.
Már hogy. én. perverzus?, szuszogok, a csemegét nyaldosva. Tudod, mi a perverzió?
Amikor a mélyen hívő katolikus párok összefekszenek, hogy gyereket gyártsanak, és ehhez
megfelelő hálóinget húznak.
Miféle hálóinget?, támaszkodik föl a desszertnyalásból Irma.
Melyen a genitáliáknál kereszt alakban rést vágnak, és fi nom öltésekkel körbehímezik.
Ne, nem hiszem, nevet Irma.
Bizony isten, sokáig divatban volt jámbor hívok körében ez a viselet.
Még hogy a kereszten át ágaskodik kifelé a fütykös, és a szőrös mókus meg egy másik kereszten
át várja kukucskálva? Na ne!, fulladozik, én azonnal mindent képekben látok.
Irma, meg van még neked a.
Fogadjunk, hogy a gyónási kézikönyvre gondolsz?!
Szóval megvan?
Kiugrik az ágyból, és hamarosan egy könyvecskével jön vissza, melyet még New Yorkban
vettem neki. Spanyolból fordították angolra, a papoknak készült, hogy a gyóntatásnál ki ne
feledjenek egyetlen nyakatekert pozitúrát vagy huncut malackodást sem. "Gyermekem! És nyelveddel
érintetted-é másoknak végbélrózsáját?" Kérdezhette a derék perui gyóntató, mert főleg
Dél-Amerikában használták a sillabuszt, s a válasz után következhetett valamely csoportos aktusra
vonatkozó újabb kérdés. A legképtelenebb ötletekkel volt teli ez a katolikus kézikönyv, s mi
fél éjszakán át azzal játszottunk, hogy felcsaptuk valahol, aztán végrehajtottuk leírását. (Persze,
csak ami egy férfi és egy no között, az adott helyen megtörténhetett, mert volt ott szó azonos
neműekről, állatokról, speciális eszközöket igénylő pozitúrákról, melyeket az üzekedés mezején
a legnagyobb tapasztalattal bíró papok és szerzetesbarátok próbálhattak ki és írtak le.)
A hosszú, eseménydús éjszaka után reggel szörnyű éhségre ébredtünk.
Egy szerelmi vacsora a reggelivel ér véget, mondtam Irmának, és a konyhába siettem. Az ajtó
előtt - az előző nap leadott rendelés szerint - már ott várt kosárban az éjszakai sütésű kenyér.
Elővettem a szarvasgombát, melyre a legnagyobb örömömmel találtam rá a Naschmarkon,
s nyolc tojásból omlettet készítettem - súlyos vasserpenyőben, friss vajon, kis petrezselyemmel
és hagymával. Végül erre vagdostam rá vékony szeletekben a nemes gombát. Érett paradicsomból
kis salátát készítettem hozzá, és foszlós kenyérrel mind befaltuk.
Irmától még délelőtt távoznom kellett, mert jött vissza a személyzet, és délutánra már vendégeket
várt. Úgy döntöttem, hazautazom tabáni villámba, és néhány nap múlva fölkeresem
Ábrányit, hátha ismét akad számomra valami érdekes diplomáciai küldetés.
A West-Bahnhofon éppen megvettem a jegyet, mellettem a hordár taligáján a bőröndöm,
indultam volna a szerelvényhez, mikor mellém lépett két köcsögkalapos, bajszos ember, s a magasabbik
szlávos akcentussal megjegyezte:
A kancelláriavezető úr túl gyakran utazik mostanában Budapestre.
A kicsi meg a fülembe súgta, hogy föltűnés nélkül kövessem őket, nyomatékul egy revolvert
dugott az oldalamhoz, és intett a hordárnak, hogy hozza utánunk a bőröndömet.
Mit képzelnek maguk?, tiltakoztam. Én Berger von Waldenegg, az udvari kancellária vezetője
vagyok.
Maradjon csendben, Trüffel, és kövessen bennünket, mondta a pisztolyos, és nyomatékul
bökött egyet a fegyverrel, hogy belesajdultak a bordáim.
A csarnok túlsó vége felé tartottunk, ahol a zágrábi gyors várt bennünket. Az ellenállás értelmetlennek
tűnt, és amúgy sem voltam soha barátja az erőszaknak. Most meg hogy ez a két
ember pisztollyal fenyegetett, eszem ágában sem volt szétlövetni a májamat vagy a vesémet,
ugyanis ezekre irányult a revolver csöve. Trüffel, nem ittad szét a májadat, fűtetlen szobákkal
nem tetted tönkre a vesédet, hát most is vigyázz rájuk, kövesd csak ezt a két köcsögkalapost,
akik nyilván horvát detektívek, és használd a te fegyveredet, a beszélőkédet.
A zágrábi gyors külön fülkéjébe vittek a zsarók, a hosszabbik belülről valami kulccsal, melylyel
rendesen a kalauzok ügyeskednek, bezárta a kupét, és elmagyarázta, jobb, ha nyugton
maradok, mert ok most a horvát bán nevében tartóztattak le, visznek Zágrábba, és hogy még
ilyen magasról soha nem kaptak parancsot, hát ne reméljem, hogy hibázni fognak, ugyanis az
állásukkal játszanak. Aztán azon kezdtek horvátul vitatkozni, ha szökni próbálnék, akkor lelőhetnek-
e. Az alacsonyabb, aki korábban oly lelkiismeretesen nyomta a revolvert az oldalamnak,
határozottan állította, hogy o bizony lepuffantana, de a hosszabbik okosan ellentmondott neki,
hogy azért kell engemet élve eljuttatni Zágrábba, mert ebben a kényes ügyben könnyen lehet,
hogy maga báró Rauch Pál nagyméltósága, a bán fog kihallgatni.
Ezek a politikusok nem
a fickó testét akarják, hanem ami a fejében van, te marha, mondta a picinek, én pedig teljes
szívemből egyetértettem bölcs verdiktjével.
Amikor láttam, hogy ügyemről több szót nem kívánnak ejteni, hanem valami délvidéki tokaszalonna
pácolásának módozatait vitatják, azon kezdtem töprengeni, hogy mi is lenne számomra
a kedvezőbb? Ha megtartom titkomat, hogy értem a nyelvüket, vagy ha barátságba keveredem
ezzel e két detektívvel. Végül úgy döntöttem, nagyobb hasznomra válik, ha brúderkodni kezdek
velük, és kipuhatolom, mit tudnak rólam, miféle vádakkal kell majd szembenéznem. (Habár
így utólag bevallhatom, magabízó hetykeséggel néztem jövőm elébe, hiszen mérget vettem
volna rá, hogy a magyar hatóságok a segítségemre sietnek.)
Ha már így alakult, hát jöjjetek csak a keblemre testvérkéim, gondoltam, és megszólaltam:
Dragi prijatyeli, vagyis kedves barátaim, mondom nekik szerbül, hisz az alig különbözik
a horváttól. Figyelmeztetem önöket, vigyázzanak, mert értem a nyelvüket, és a világért sem kívánnám
kifürkészni titkaikat. Mivel én a budai Tabánban nőttem föl, hol szerbek élnek együtt
németekkel, és az én anyácskám bizony szerb, apám meg sváb, hát beszélem szülőim nyelvét.
Ok meglepetten bólogatnak, én meg folytatom.
Amúgy meg ideje lenne már összefognunk a magyar kutyák ellen. Mert ne higgyék, kedves
uraim, hogy minket, Magyarországon élő szerbeket nem tapos éppúgy a magyar csizma, mint
ahogy a horvát nemzetet tapossa. Magam egyébként az illirizmus híve vagyok, álmom az egyesített
délszláv független királyság, suttogom a két detektívnek.
Igen csodálkoznak ezen, azonban a délszláv függetlenségről szőtt álmaimról nem kívánnak
többet megtudni. Viszont jóval barátságosabbak lesznek. Kisvártatva elmesélik, hogy Frank
képviselő úr magát a bánt kérte meg, hogy fi gyeltessen engem, mert - ahogy ok tudják - olyan
magyar papírosok voltak a kezemben, melyet egy osztrák udvari ember aligha ismerhet, én
mégis annak adtam ki magam. Ez lett gyanús Franknak, és amikor a detektívek látták, hogy
Zágrábból Budapestre megyek Bécs helyett, hamar kiderítették, hogy ki rejtőzik az osztrák
főhivatalnok álcája mögött.
Azt persze elismerem, mondom nekik, hogy nem báró Berger von Waldenegg vagyok, de
tévednek az urak, ha azt hiszik, hogy magyar zsoldban állok. Erről azonban most nem mondhatok
többet, majd a bán nagyméltóságának fölfedem küldetésemet. Legyen elég annyi, hogy
a legmagasabb körök utasításai alapján jártam el, biccentek fölfelé, és elhihetik az urak, hogy
ez Horvátország érdekeinek is a legteljesebb mértékben megfelel.
Persze fogalmam sincs arról, hogy mit mondanék a bánnak, de ki időt nyer, életet nyer,
majd csak kitalálok valamit. Ezekkel a ködös mondatokkal azonban elérem, hogy kezdenek
kesztyűs kézzel bánni velem a detektívek, és azt is megértik, hiába faggatnak, akkor sem mondhatok
nekik többet.
Detektív urak!, a politika hínaras vidékéről evezzünk inkább a gasztronómia kedélyesebb
vizeire, javasolom, ugyanis, ha egy vonat elindul velem, nekem azonnal korogni kezd a gyomrom,
főleg, ha egy pazar kínálatú buff et-vagont is a szerelvényhez kapcsoltak. Márpedig néhány
kocsival elottünk egy ilyen robog. Így megkérem uraságtokat, hívják már ide a kalauzt
az étlappal, hadd tegyük kellemessé ezt a kínos utazást egy fejedelmi falással. De az árakkal ne
törődjenek, uraim, a vendégeim.
A kicsi ott marad vigyázni rám, a hosszú meg intézi az ételt, melyet a fülkébe hozat.
Szóval kedélyesen telik az út. Miközben eszünk, Milica nagyanyám budai szerb ételeit hasonlítgatjuk
a horvát konyhához, és persze számtalan hasonlóságot találunk. Jól mulatnak a nyelven,
melyet beszélek, s bár értenek mindent, olykor hangosan derülnek egy-egy szófordulaton.
Háromszáz éve, hogy leszakadtunk az anyanemzetről, és úgy maradt a nyelvünk, magyarázom,
de nekik nagyon tetszik, ahogy beszélek. Ljubázán, mondják, már hogy kedves.
Én meg
azon vagyok, hogy maradjak csak nekik egy ilyen kedvesen beszélő, megnyerő fickó, akit ok
félreértésből fogtak le. Majd tisztázom magam a parancsnokaiknál.
A zágrábi főkapitányságra vittek, és egy igazán kellemes cellába zártak, amely az úri előzetesek
helye lehetett. Egyedül voltam a már-már polgárian berendezett börtönben, de csak másnap
hallgattak ki. Volt idom gondolkodni. Tudtam, hogy mielőbb föl kellene vennem a kapcsolatot
Ábrányival, akinek csak egy szavába kerül, hogy kiszabadítsanak a magyar hatóságok, ugyanakkor
nem szívesen fedtem volna még föl a budapesti kapcsolataimat, miért is úgy döntöttem,
hogy Irmát kérem a közvetítésre.
Másnap, ha nem is a bánhoz vittek, de maga a főkapitány is jelen volt a meghallgatáson.
Mint a magyar korona alattvalói, nemigen faggattak megbízóim felől, szóba sem hozták, hogy
elhoztam Frank képviselőtőol a trializmustervezetet, pedig nyilván tudomással bírtak róla, hanem
azzal vádoltak, hogy magamat osztrák főhivatalnoknak kiadva kicsaltam Grigorics apáttól tízezer
koronát. Amúgy a hercegérsek eminenciáját, valamint Frank képviselő méltóságát, a Jogpárt
elnökét is megtévesztettem, hogy magamat másnak adtam ki, de a tőlük kapott ajándékokról
nem esett szó a kihallgatáson. Az egészből arra következtettem, hogy mindenről tudnak, Frank
terveiről, a briliánssal díszített ajándékairól, az érsek húszezer koronás kenőpénzéről, de csupán
Grigorics tett följelentést.
A türelmüket kértem, biztosítottam őket a horvát nép iránti tiszteletemről - ennek demonstrálásaként
folyton szerbre váltottam, de ok leintettek, hogy inkább németül beszéljek -,
hangsúlyoztam, hogy félreértik zágrábi utazásomat, de higgyék el, a bánnál majd tisztáznak
engem a felsőbb hatóságok, és akkor remélem, barátságban válunk el egymástól. Mindenesetre,
nekik semmit sem mondhatok. Csupán egy kérésem van: mivelhogy rokonaim már elhunytak,
tegyék lehetővé, hogy menyasszonyomnak telefonozzak.
Irmának annyit mondtam, hogy bajba kerültem, Zágrábban tartanak fogva, s mielőtt bármit
kérhettem volna, o azonnal biztosított róla, hogy indul hozzám, holnapra intézzek neki
beszélőt.
Nem a tőle megszokott pasztellszín kelmékből varrt ruhakölteményben, hanem egyszerű
fekete ancugban érkezett, arca előtt fátyollal. Mint egy negyvennyolcas honvédtiszt bánatos
özvegye, olyan volt, s a börtönszemélyzet a legnagyobb tisztelettel adózott e nyúlánk, vörös,
sápadt arcú dámának.
Na, uram, mondta horvátul a börtönmester, magának aztán fess menyasszonya van, és látszik,
majd belebetegszik, hogy uraságodat bekasztliztuk.
Mit mondott?, kérdezte Irma, mikor az őr magunkra hagyott bennünket polgárian berendezett
cellámban.
Hogy szép vagy, feleltem, aztán félrehajtottam a fátylát, és finoman megcsókoltam.
Tejeskávét meg kalácsot hozattam az őrrel a szomszédos kávéházból, aki szívesen teljesítette
kérésemet, mivel az előző napokban is onnan rendeltem az ételt és az italt, s tudta, busás
borravalóra számíthat. A kávézás közben felállítottuk haditervünket. Irma fölkeresi Ábrányit,
megbeszéli vele, hogyan szabadítanak ki engem, majd elém tárja a felsőbb helyek megmentési
tervét. Nőm távozása után még mindig nem sejtettem, hogy milyen szorult helyzetbe kerültem,
újságokat olvasgattam, a szabadulásom utáni szakítások tervén gondolkodtam. Csak három
nap kellett, hogy visszaérkezzen Irma, és egy újabb kedélyesnek induló kávézáson beszámoljon
küldetéséről.
Fogadott Ábrányi sajtófőnök, de mikor mondtam neki, hogy a te követségedben érkeztem,
és hogy lefogtak, hidegen közölte velem, o nem ismer semmiféle Trüffel Milánt. Mire én fölháborodva
figyelmeztettem, hogy hisz a maguk kérésére járt Zágrábban, erre fölpattant, hogy
sajnálja, de valami félreértés áldozata lettem, és kitessékelt.
Tehát ejtettek. Levadásztam nekik a dokumentumot, fölfedtem Frank árulását, és mégis ejtettek,
mondtam reményt vesztve Irmának. O átölelt, megszorította a vállam, és a fülembe súgta:
Szegény barátom.
Ennél nem is tehetett többet. Fordult volna a kapcsolataihoz, mondjuk ahhoz a Waldenegghez,
akinek a nevében szélhámoskodtam? Még jó, ha nem szereznek bécsi patrónusai tudomást rólam,
és nem sodrom őt is veszélybe, villant át agyamon. Megköszöntem a segítségét, könnyes
szemmel távozott tőlem Irma. És megvallom, én is könnyeztem.
Most aztán hasonló elkeseredés lett rajtam úrrá, mint első letartóztatásomat követően, ám
ez most csak két napig tartott. A cella ablakából egy belső udvarra láttam, az őszi eső állandóan
verte a szürke kőburkolatot, és én naphosszat ezt bámultam. Kellett neked, Trüffel, politikai
szolgálatba állnod, korholtam magam. Pont most, amikor a horvátokkal nyílt konfliktusba
bonyolódtunk Kossuth Ferenc ostoba szabályzata miatt. (Ugyanis miniszterként elrendelte
a horvátországi vasutakon a magyar nyelv használatát, ami zavargásokat váltott ki.) Ebben
a darázsfészekben akartál te nyúlkálni? Aztán beláttam, egyedül én tehetek róla, hogy lebuktam.
Önhitten szálltam fel a pesti gyorsra, föl sem merült bennem, hogy Frankék detektíveket állítottak
rám. Ha először Bécsbe megyek, ha figyelem, hogy követnek-e, ha a kopók elől a Burg
kancelláriájának kapuja alatt tűnök el.
Ha, ha, csupa ha, mellyel már elkéstél, Trüffel, mondtam rabságom harmadik napján, és
papírt hozattam, hogy fölkészüljek a tárgyalásra. Ettől fogva megnyíltam vallatóimnak - persze
bizonyos határokig -, s december környékén, amikor az egyik zsaró egy zágrábi lap riporterét
ajánlotta be hozzám, aki hallott felőlem, igent mondtam neki.
Ekkoriban kerestek föl az érsek és Frank ügyvédjei is, hogy bár bunvádi följelentést nem
tesznek ellenem, de az ügyfelüktől megtévesztéssel kicsalt ajándékokat polgári peres úton viszszakövetelik.
Erre úgy döntöttem, önként adom ezt vissza, s bejelentésemet a főtárgyaláson
teszem meg, ezzel magam mellé állítva a közönséget, s tán a bíróságot is.
Hamarosan "Akit magára hagyott a birodalmi politika" címmel megjelent velem az első riport,
amelyet több is követett. Sorra érkeztek a budapesti és bécsi újságírók, s én lábamat hanyagul
keresztbevetve, aranykravátlis Cabaro szivarral a kezemben fecsegtem a titkokról, kiélvezve
a népszerűséget. És ez az érdeklődés, amellyel perem előkészítő szakában voltam kitüntetve,
szinte eltörpült ahhoz a fénycsóvához képest, amely aztán a kilencszáztíz januárjára kitűzött
főtárgyaláson irányult rám. Itt nemcsak a monarchia sajtója képviseltette magát, hanem jelen
volt több európai lap reportőre, sőt, az osztrák és a magyar kormány képviselői is.
A királyi ügyész vádbeszédében csupán Grigorics apát tízezer koronás megrövidítésében kéri
elmarasztalásomat, s mivel a bunvádi perrendtartást az elmúlt hónapokban alaposan áttanulmányoztam,
tudom, hogy az ítélet sem terjeszkedhet túl ezen. Így hát fecseghetek bátran.
Tekintetes bíróság, hajtom meg magam a pulpitus irányába, mikor először kapok szót.
Nagyra becsült hölgyeim, tisztelt uraim, kedves sajtómunkások, hajdani kollégáim, fordulok
a közönség felé, s úgy is maradok, mert először hozzájuk intézek néhány mondatot. Amikor
annak reményében jöttek ma ide, hogy egy nem közönséges tárgyalás szem- és fültanúi lesznek,
nem tévedtek. Egy ártatlan ember meghurcolásának lehetnek hamarosan tanúi, justizmord
szag terjeng a teremben, emelem magasba a fejem, úgy szimatolok, de közönségem hangos
tetszésnyilvánítását hallva a vezető bíró rám ripakodik, hogy forduljak a bíróság felé, és hagyjam
abba a bohóckodást.
Ezután csak félig fordítom testemet a bírói pulpitus felé, hogy apró fejfordítással máris közönségemnek
mutassam magam, annál is inkább, mert jó néhány redakció rajzolója dolgozik
a teremben, s elképzelem, ahogy a berlini és párizsi lapokban megjelennek a rajzok, ahol szürke
zsakettemben vádlón emelem karomat a bíró irányába. Hiszen ezért utasítottam vissza az
ügyvédet, kívántam magamat védeni, hogy több alkalmam legyen a szereplésre!
Majd' huszonöt év távlatából most elmondhatom, hogy amennyire lesújtott elfogatásom
ténye, annyira fölvillanyozott a lehetőség, hogy briliáns szakításomat a világ elé tárhatom.
Egyesíthetem végre színészi működésemet csapolási tudományommal! Enigmám fazekáról
leemelhetem a födőt, hogy a közönségnek is betekintést engedjek egy ügyes csalássorozat rejtelmeibe!
Persze mindezt úgy, hogy magamat ne hozzam rosszabb helyzetbe, mint amilyenben
már amúgy is vagyok.
Önök előtt egy magyar királyi diplomata áll, akit államérdekből titkos küldetéssel bíztak meg,
s most hazája megtagadta, mondom el többször is, de ilyenkor a bíró folyton azon mesterkedik,
hogy visszatérítsen Grigorics apát tízezer koronájához. Én azonban makacsul ragaszkodom
hozzá, hogy ez az ügy nem tekinthető magában, hisz csupán egy titkos küldetés mellékága.
Tekintetes bíróság, mivel megbízóm, a magyar királyi miniszterelnökség magamra hagyott,
ezért a titoktartás alól fölmentettnek tekintem magam, mondom a magyar, a horvát és az osztrák
kormány küldötteinek legnagyobb kínjára, akik az első sorokban ülnek. Fölfedem, hogy
a Jogpárt elnökének árulását kellett bizonyítanom, hogy a magyar kormány háta mögött az
udvarral tárgyal, hogy miközben magyar zsoldban áll, bécsi pénzeket is elfogad. Megbízásomnak
eleget téve megszereztem Frank titkos trializmustervezetét, melyet Bécsben bizonyos körök
már korábban is jól ismertek, teszem hozzá az első sor felé fordulva.
Hogy magyar alattvalóként,
hazám parancsára egy titkos diplomáciai megbízást végrehajtva a vesztegetés és a korrupció
miazmás, dohos barlangjaiba is bekényszerültem, tekintetes bíróság, arról magam aligha tehetek.
Hogy Horvát-Szlavonország fővárosában oly hercegérsek székel, ki húszezer koronával
akart engem megvesztegetni, hogy járjak el ügyében, hogy pazarló, alantasait megrövidítő, saját
családját elvtelenül támogató tettei fölött szemet hunyjon a bécsi udvar, ez, kérem, a zágrábi
közállapotok legszomorúbb bizonyítéka. Az, hogy Frank képviselő briliánsokkal dúsan kirakott
tárgyakkal halmozott el engem, mert osztrák főhivatalnoknak vélt, sötét árnyékot vet a horvát
parlamentarizmusra. Én, aki egy i_ úkori - megjegyzem, szerelmi vakság okán elkövetett - botlástól
eltekintve, bűntelen és büntetlen vagyok, kétségbeesve tapasztaltam e temérdek mocskot.
Becsületességem ékes bizonyítéka, hogy igaz, átvettem az érsektől és Grigorics apáttól a pénzt
- utóbbi azért kívánt megvesztegetni, hogy püspökséget járjak ki neki -, de van-e fogalma a tekintetes
bíróságnak, hogy mit terveztem ezzel a jelentős összeggel?
A bíró nagyot sóhajt, aztán legyint, hogy mondjam.
Azt terveztem, tekintetes bíróság, hogy valóban arra használom e tízezreket, melyre átadóik,
e cinikus fráterek, szemüket csippentve, álságosan hivatkoztak: Jótékony célra. A pénz és az értékes
ajándékok hiánytalanul megvannak, hisz éppen a lefogásomat követő napokban kívántam
ezt a bécsi és a zágrábi szegénysegélyező egyleteknek átadni, mondom, és szívemre tapasztom
a kezem, melyet hangos nevetés és tetszésnyilvánítás fogad a közönség soraiból.
A bíró bosszúsan ingatja fejét, de nem szól. Én folytatom.
Mivel e jelentős összegeket, illetve a Frank pártelnöktől kapott értékes tárgyakat - úgymint:
az aranytárcát, a gyűrűt és a nyakkendőtűt, mind briliánsokkal kirakva - jelen helyzetemben
nem áll módomban jótékonysági célokra fordítani, átadnám a tekintetes bíróságnak. Ugyanakkor
nyomatékkal kérem önöket, hogy semmiképpen se juttassák ezeket vissza eredeti tulajdonosaiknak,
kik nemtelen céljaik elérésére szánták e javakat, hanem fordítsák azt a szegények
megsegítésére.
A főbíró erre félbeszakít, nehogy azt higgyem már, hogy én fogom megszabni, mi lesz a kizsarolt
értékekkel.
A közönség nevet, tapsol, én meghajtom magam feléjük, de a főbíró rendreutasít, hogy
elég a ripacskodásból. Én azonban elégedett vagyok az alakításommal, és látom, a publikum
is jól mulat.
Az ítélethirdetést megelőző nap estéjén azonban váratlan vendéget kaptam. A tagbaszakadt
szakállas férfi - amikor bemutatkozásképpen megszorította a kezemet - a neve helyett azt
mondta, hogy Budapestről érkezett, és közös ismerőseink ajánlatát hozza.
Trüffel úr, maga kutyaszorítóba került, vágott bele azonnal mondandójába. Közös barátaink
egyrészt hálásak önnek, hogy megszerezte a kívánt dokumentumokat, másrészt értetlenül állanak
az előtt, hogy kegyed, akivel csak szembetalálkozott, mindenkiről legombolt egy rakás pénzt,
és most be akarja piszkolni az összes politikai erőt. Akár nyolc évet is kaphat, mint visszaeső,
mondta, aztán hátradőlt a széken, és ujjait kezdte ropogtatni, egyenként, ráérősen.
Hogy nyolc év?! Hogy harmincnégy évesen, életem teljében ennyi időt elvesztegessek?, kiáltottam
föl. Én ez idáig abban bíztam, hogy végül Ábrányiék.
Kérem, hagyjuk a neveket!, kiáltott rám ingerülten.
Szóval, abban bíztam, hogy közös barátaink a kulisszák mögött megegyeztek a horvátokkal,
és ez csak egy színjáték, a végén megúszom fölfüggesztettel.
Nem egyeztek meg, Trüffel úr, mert maga túllépve hatáskörét, köztörvényes bűncselekmények
sorát követte el. És ezt még azzal tetézi, hogy színészkedik a tárgyalóteremben, mocskol
bennünket, beszél tücsköt-bogarat. Már fél Európa sajtója ránk figyel. Maga tényleg úgy viselkedik,
mint egy bohózat főszereploje. De téved, Trüffel úr, ez nem színház, ez a maga bőrére
megy. Ez véresen komoly ügy, mert kegyed nyolc év alatt elpusztul a fegyházban. Na jó, lehet,
hogy csak meghibban, tette hozzá némi gondolkodás után.
Mondja csak, maga azért jött, hogy riogasson, vagy tényleg ajánlattal érkezet?, szedtem
össze magam.
Trüffel, maga a holnapi tárgyaláson visszavonja a magyar, az osztrák és a horvát állami szervekkel,
személyiségekkel kapcsolatos vádjait, bevallja, hogy Grigorics apátot rászedte, hogy
egyszerű csalás volt az egész. A többi eddig hangoztatott hadováit pedig csak kitalálta, és ezennel
most ezeket visszavonja.
És akkor fölmentenek?
Nem, akkor megússza négy évvel, amit majd negyedelünk, és három év múlva szabad. Ezenkívül
értesítjük a börtönigazgatót, hogy bánjanak magával kesztyűs kézzel. Ja, és még valami,
bécsi barátnőjét sem jelentjük föl az udvarnál.
Csak ültem a priccs szélén és hallgattam.
Megegyeztünk?, kérdezte vendégem.
Csak arra volt erőm, hogy bólintsak.
Akkor holnap a tárgyalóteremben. De szedje össze magát, vert hátba, és kopogott az őrnek,
hogy távozik.
Egész éjszaka a jövőmön töprengtem. Elért hát engem is - ami a legkiválóbb bűnözőket is
egyszer utoléri - a több éves börtön. (Ugyanis addig én csak hat hónapot ültem, azt is még
húszévesen.) Persze, tudom, csupán attól jobb vagy rosszabb valaki ebben a szakmában, hogy
gyakrabban vagy ritkábban kerül hűvösre, de nem attól, hogy soha, nyugtattam magam. S ekkor bánnak majd velem, talán kapok valami irodai munkát. És már szőttem is a terveket, hogyan
tudom a leghasznosabban, a lehetőségekhez képest a legkellemesebben eltölteni a büntetésemet.
Pénzem bőven van, s ez nyilván segít majd. Hát adjam át magam a mélabúnak? Illik ez
egy gyakorló életművészhez? Ha már változtatni nem tudsz, mondtam magamnak, hát hozd
ki a helyzetből, amit csak lehet!
És másnap már emelt fővel érkeztem a tárgyalóterembe. Újabb szerepet kaptál a rendezőtől,
Milán, most ezt játszd el ügyesen, bíztattam magam, és szót kértem, hogy fontos bejelentésem
lenne. A bíró - aki már nyilván mindenről tudott - azonnal megadta a szót.
Tekintetes bíróság, kedves jelenlévők, fordultam a közönség felé. Visszavonom eddigi vallomásomat.
Semmilyen diplomáciai megbízásom nem volt, ezért azt sem állíthatom, hogy
a korrupció dohos barlangjába tévedtem, így természetesen az sem igaz, hogy bármiféle kapcsolatom
lenne politikusokkal, akik nyilván talpig becsületesek. Azért jöttem csupán ide, hogy
Grigorics apáttól minél több pénzt kicsaljak, és sikerült is tízezer koronát kiszednem belőle,
mondtam, s kissé meghajoltam, mint komédiás koromban, amikor a Csiky-darab végén azzal
távoztam a színpadról, hogy "Se pénz, se feleség - lefőztek. Ajánlom magam". De míg akkor
tombolt a publikum, most hangos moraj futott végig a termen. Látom, magyarázatot várnak,
folytattam. Talán tudják, hogy egykoron egy vándorszínházzal jártam az országot, s azóta is
igen szívesen engedek a kísértésnek, hogy belebújjak egy-egy szerepbe. Csak játszottam, kérem.
Tekintetes bíróság, tehát kérem jegyzőkönyvbe venni iménti vallomásomat, mely színigaz,
mondtam, és leültem.
S most én is ezt teszem hôsöm nyomát követve.
Amikor megmutattam a bakternak a képet, bólintott, hogy emlékszik az úrra, mert
ritka dolog, hogy a Pest felôl jövô gyorsról valaki leszálljon itt, hiszen inkább a trieszti
kirándulóvonattal érkeznek a látogatók.
Négy évet kaptam. Büntetésemet a leghíresebb horvátországi büntetőintézetben, Lepoglaván
kellett letöltenem, ebben a Varasd vármegye Ivanec járásában fekvő színhorvát kisvárosban,
ahol vagy hatszáz éve Cillei Herman gróf pálos kolostort alapított - ahol Korvin János is nyugszik
-, és mely ősi egyházi erődítmény egy ideje fegyházként és börtönként szolgál, de ez már
egy másik történet. Azt azonban elárulom, hogy többé állami megbízásból nem dolgoztam.
Csak saját ötletből, saját zsebre.
És úgy ítéltem, hogy némi friss tengergyümölcse, kivált egy tucat osztriga elfogyasztása ilyennek minôsül, hiszen Havasi úr is belátná, hogy e csemegéknek a legnagyobb ellensége a szállítás, csakis frissen élvezhetôk. Erre még nem adódott lehetôségem, hát ez ne lenne az ésszerűség határain belül?, töprengtem, miközben haragoszöld héjú lemont facsartam a kagyló opálszín húsára. Ebéd után föladtam a következô jelentésemet, mely szerint a sikkasztó Miramaréban bukkant föl, elsétált a szomorú sorsú fôherceg utolsó európai lakhelyéhez, hová az pompás műgyűjteményét hordta össze. Ecseteltem a kastély szépségét, a hely lélegzetállító fekvését s ezzel kriminálhôsöm finom ízlését. Végül hogy Kecskeméthy ismeretlen helyre távozott, de meghagytam a reményt, ha minden találékonyságomat latba vetem, tán a nyomára bukkanok.
[ « Vissza ]