Rükverc
A regényből irodalmi folyóiratokban megjelent részletek, novella adaptációk
Litera - Reggei látogató - 2012. 06. 05.
http://www.litera.hu/hirek/kerekgyarto_istvan_reggel_latogato
Kerékgyártó István: Reggeli látogató
"Nyilván azért jött, hogy itt maradjon, gondolta az asszony. A harminckét négyzetméterükön, ahol már így sem férnek el. Egy fizetésből élnek, három hónapja tartoznak a lakbérrel, és most bevackolná magát ide, hogy fejje őket." - Kerékgyártó István Könyvhétre megjelenő, új kötetéből közlünk egy elbeszélést, a Kalligram Kiadó jóvoltából.
Kerékgyártó István: Reggeli látogató
Mikor a férje elment dolgozni, és a lányát is elindította az iskolába, Vatáné nekilátott álláshirdetéseket karikázgatni. Piros filctollal jelölte meg, ami szóba jöhetett. Már fél éve, mióta becsődölt az üzlet, ahol pénztárosként dolgozott, így indult minden hétköznapja.
Most is karikázott, amikor furcsa csoszogást hallott a lépcsőház felől. Az ajtóhoz ment, résnyire nyitotta, mi lehet az. Egy férfi kapaszkodott a korlátba, lépcsőről lépcsőre húzta fölfelé magát. Sántított. A fordulónál megállt, letette hatalmas műanyag szatyrát, zihálva törölgette kabátujjával a homlokát. Aztán közel hajolt Vatáék szomszédjának ajtajához, hunyorogva silabizálta a névtáblát.
Az asszony behúzta az ajtót, de a kukucskálón továbbra is figyelt. A férfi az ő ajtajukhoz ért, elolvasta, mi van kiírva, letette a szatyrát, többször hátrasimította a haját, és becsöngetett.
Mit csönget itt nekem egy csavargó, egy koszos csöves, gondolta Vatáné, és mozdulatlan maradt, hátha a férfi eltakarodik. De az újra csöngetett. Hosszan nyomta a gombot, visított a nő feje fölött a csengő. Mikor abbahagyta, az asszony kiszólt.
Mit akar?
Vidra Jolánt keresem.
Na, gondolta Vatáné, ez őt keresi. Tudja a nevét, pedig csak a férjéé van kiírva, ez meg név szerint szólongatja őt.
Résre nyitotta az ajtót.
Te vagy az, Joli? kérdezte a férfi.
Az asszony hosszasan nézte a csavargó fehér, borzas haját, cserepes ajkát, a szürke télikabát derekára csavart bordó sálat, a csoszogástól ferdére koptatott koszos edzőcipőt. Megrémült.
Apa?
Én vagyok az, Joli derült föl a férfi. Tudom, tudom, egy kicsit megváltoztam. Hát persze, hogy én vagyok, az apád mondta megkönnyebbülve.
Hogy nézel ki? szaladt ki az asszony száján, amit azonnal megbánt.
Nem kellett volna, gondolta. Aki így néz ki, azt meg kellene fürdetni, arra rendes ruhát kellene adni. És nyomban tudta, hogy ő ezt nem teszi meg. Hiába az apja, ő már nem tehet semmit érte. Tizennégy éves volt, amikor otthagyta őket. Hogy miért, soha nem tudta meg, az anyja nem mondta neki. Nyilván az apja volt a hibás, tűnődött, ahogy fürkészte az ajtóban álló csavargót. Kurvázott, ivott, mit tudja ő. Nyolc éve nem hallott róla. Hát tényleg, mit képzel?! Volt egy élete, amiből ő kilépett. Most meg van egy mostani élete, amibe csak így becsönget.
Hát így nézek ki. Mint aki évek óta az utcán él törte meg az apja a csendet.
Nyilván azért jött, hogy itt maradjon, gondolta az asszony. A harminckét négyzetméterükön, ahol már így sem férnek el. Egy fizetésből élnek, három hónapja tartoznak a lakbérrel, és most bevackolná magát ide, hogy fejje őket.
Bemehetek?
Persze, apa, gyere és beengedte.
A férfi besántikált. Az asszonyt az előszobában megcsapta a férfi bűze, az a jellegzetes hajléktalan szag, amit ha a villamoson érez, át kell szállnia egy másik kocsiba. Az ő apja, aki annyira szerette a kölniket, folyton locsolta magára a kínai piacon vásárolt pacsulijait, most bűzlik. A szobába biztosan nem engedi be, estig sem tudná kiszellőztetni, gondolta.
Gyere apa, ide! terelte be a panellakás szűk konyhájába. Aztán a falra szerelt keskeny pult melletti hokedlire ültette.
Kérsz valamit? kérdezte. Van lesütve egy kis véres hurka.
Egy pohár bor jól jönne.
Robi sörös.
Elővett a hűtőből egy darab hurkát, egy dobozos sört, a dunsztosüvegből kikotort két savanyú uborkát, és egy tányéron a férfi elé tette. Vágott egy szelet kenyeret, és leült a másik hokedlira.
Nézte, ahogy az apja harapja a hurkát, tépi a kenyeret.
Honnan tudtad meg a címem?
Fölhívtam anyádat felelte tele szájjal a férfi.
Megint a hülye anyja. Megadja a címét, neki persze nem szól.
Többet nem beszéltek, míg a férfi evett. Mikor az utolsó falatot is lenyelte, és szürcsölve kiitta a dobozból a sört, a lányára pillantott.
Emlékszel, amikor vállalati csereüdülésen Rügen szigetén voltunk?
Emlékszem felelte az asszony, miközben azon járt az esze, hogyan függhet ez össze azzal, hogy ide akar költözni. Ami persze kész abszurdum, már így is a fürdőszobába zárkóznak be, ha Robinak kefélhetnékje támad.
Nyolcéves lehettem mondta. Apa, tudod, hogy Klaudia is nyolcéves?
És itt alszik a lábunknál a heverőn, mert nincs egy rohadt félszobánk.
És arra emlékszel, amikor át akartunk úszni a homokzátonyra?
Persze.
Nekem kimaradt néhány momentum.
Itt ül büdösen, toprongyosan, ilyeneket mond, hogy momentum, hát hova akar ezzel kilyukadni, tűnődött az asszony.
Ez a legnagyobb problémád? kérdezte.
Honnan tudod?
Mit honnan tudok?
Hát hogy ez a legnagyobb problémám mostanában.
Miért, most tényleg?
Úszunk át a zátonyra, tartalak téged a fejem fölött, már önkívületben rúgom föl magam levegőért
A férfi itt abbahagyta, elfehéredett az arca, szájához emelte a sörösdobozt, s mikor észrevette, hogy üres, szórakozottan összenyomta.
Várjál, adok vizet mondta az asszony.
Mostanában ezzel álmodom, és ébren is gyakran eszembe jut. Ilyenkor szúr a szívem, rosszul leszek. Arra jutottam, hogy beszélnünk kellene erről. Megkereslek, megtudom, mi történt ott a tengerben, és akkor talán megnyugszom.
Valóban azért jöttél ide, hogy erről beszéljünk?
Azért. Gondolod, hogy különben ide jöttem volna így? simított végig a kabátján. Mostanában folyton ez kísért. Azt hiszem, beleőrülök, ha nem beszéljük meg.
Az asszony megkönnyebbült. Eltolta az apja elől a vizespoharat, és kivett a hűtőből még egy sört. Szóval nem akar ideköltözni, talán pénzt se akar, és rámosolygott az apjára. Először, amióta beengedte.
Úszni sem tudtam. Azt mondtad, kapaszkodjak a válladba, átúszunk a homokzátonyra, ott sok a kagyló.
Nem mellettem úsztál?
Mondom, nem tudtam úszni.
Én úgy emlékszem, mellettem úsztál, csak később fáradtál el.
Végig a válladba kapaszkodtam. De feltámadt a szél, nagyobbak lettek a hullámok, és te hiába úsztál, nem kerültünk közelebb a zátonyhoz. Akkor leálltál a víz fenekére pihenni. De ha kinyújtottad a karod, a kezed kint volt a vízből, abban tartottál. A tenyeredben. És néha feljöttél levegőt venni. Hányszor jöttem föl?
Nem tudom. Sokszor.
Szerinted meddig tartott ez?
Fogalmam sincs. Sokáig.
Négy-öt percig, vagy akár tíz percig is?
Nem tudom, apa.
Mikor ezzel álmodom, úgy tűnik, órákig tartott. Rúgom föl magam, aztán merülök vissza pihenni. Látok halakat. Keringenek körülöttem. Piros halak, feketék, kékek, fehérek. Valamilyen halak. És tudom, ezt nem sokáig bírom, és majd nem tudok feljönni, és akkor
de újra csak lököm magam, és azon gondolkodom, meddig bírom még.
Sokáig bírtad. Végül jött egy gumicsónakos férfi egy kisfiúval. Engem behúztak a csónakba, te nem fértél be. A szélébe kapaszkodtál, úgy vittek bennünket partra.
Egy csónak volt? Nem úszva jött az az ember? állt föl a férfi, törölgetni kezdte a tenyerét a kabátjába. Nem úszva vitt ki bennünket? Mondom, kis gumicsónakban evezett.
Gumicsónakban? Ez biztos?
Apa, én mindenre emlékszem.
Nézte a kezét, amivel a rongyait simogatta. Ezzel tartotta őt. A férfi visszaült.
Nagyon jó! Akkor most vegyük végig! Tehát fél úton lehettünk, amikor leálltunk, és én föl-le...
Igen, fele út lehetett, és ettől fogva én hiába mondtam, hogy van egy szikla a közelben, te nem hallottad, csak buktál le, és jöttél föl...
Azt hiszem, nem voltam magamnál. Valami, valami
önkívületfélében lehettem dadogta a férfi.
Ha nem jön az a csónakos ember, akkor...
Na, mondd csak ki, akkor mi van?! Mondd csak ki!
Akkor megfulladunk! emelte föl az asszony is a hangját.
A férfi az arcát a kezébe temette, sírni kezdett.
Most meg mi van?! Az apja felé nyúlt, hogy a vállára tegye a kezét, de aztán visszahúzta.
Sokáig ültek ott némán. A férfi sírt, az asszony meg nézte.
Köszönöm, Joli. Talán most már jobb lesz szólt végül a férfi. Fölállt, belekapaszkodott a műanyag szatyor fülébe, lassan emelte, aztán görnyedten a kijárat felé fordult.
Az asszony kinyitotta az ajtót, a férfi kilépett, indult lefelé a lépcsőn.
Vigyázz magadra, apa! szólt utána a nő.
Te is, Joli mondta a férfi anélkül, hogy visszanézett volna.
Az asszony állt a küszöbön, és három emeleten keresztül hallotta, hogy húzza magát lefelé az apja. Csak amikor becsapódott a lépcsőház ajtaja, akkor lépett vissza a lakásba. De már nem karikázta tovább az álláshirdetéseket. Ült a hokedlin, szellőztetni is elfelejtett.
Kerékgyártó István aki eddig csak regényeket írt most új prózakötettel jelentkezik. A kötet az örök vesztes, bizonyos Vidra Zsolt életét kíséri végig napjainktól az ötvenes évekig, időben visszafelé haladva, halálától a születéséig. Dohos albérletek, szűk panellakások, szürke gyárak, füstös kocsmák, kietlen laktanyák, kórházi elfekvők, börtönök, hajléktalanszállók környékén kanyarognak a kegyetlenül őszinte történetek. Hőseik perifériára került kisemberek, akik míg volt munkájuk pincérek, kocsikísérők, bolti eladók, biztonsági őrök voltak, és akik éppúgy vesztesei az előző rendszernek, mint a mostaninak. Hajnóczy Péter és Tar Sándor hőseinek rokonai ők, alkoholista, munkanélküli, beteg, vagy csak öregségükben magukra maradó el- és cserbenhagyott nők és férfiak. Kerékgyártó jól ismeri a helyszíneket, ahol tanulatlan, kiszolgáltatott hősei mozgnak, a trükköket, megaláztatásokat, melyeket elszenvednek. A kötetben feltűnően sok a pergő, metsző, kegyetlen párbeszéd, melynek köszönhetően a szerző egészen kis tereken igazi tágasságot, egyetemességet képes felmutatni.
[ « Vissza ]