Rükverc
A regényből irodalmi folyóiratokban megjelent részletek, novella adaptációk

Élet és Irodalom - 2012. 01. 19.
http://www.es.hu/kerekgyarto_istvan;ejjeli_szolgalat;2012-01-18.html

Kerékgyártó István
ÉJJELI SZOLGÁLAT

Valami egyenruhafélében kellett munkába járnom, amúgy pipec kis darab volt, mint a katonák kimenőruhája, csak sötétkék, még egy jelvényt is tűztek a mellemre, akár egy seriffnek Amerikában. De ez nem Amerika volt. Kőbánya legkopottabb részén állt a mállott vakolatú irodaépület, mögötte szerelőcsarnokok. Állandó éjszakás voltam, heverésztem a portásfülkében, óránként körbejártam a telepet, rúdlámpával bevilágítottam az irodák ablakán meg a csarnok üvegajtaján. Igazság szerint, be kellett volna mennem az épületekbe, de a karikán annyi kulcs lógott, hogy nem volt kedvem a sötétben válogatni. Benéztem az ablakokon, és ennyi. Májustól azonban megváltozott a helyzet. Az igazgató meg a főmérnök gyakran éjfélig maradtak, Ancsát, a titkárnőt elküldték, maga a főmérnök pötyögött az írógépen. Ilyenkor persze nekem is végig kellett járnom az irodákat. A zseblámpámat előretartva, lábujjhegyen közelítettem meg az igazgatói szobát, aztán föltéptem az ajtót. Elhallgattak, papírjaikat lefordították, de soha nem toltak le, hogy miért rontok rájuk.

Csak mi vagyunk, nyugodtan mehet tovább, mondta ilyenkor az igazgató, és rám mosolygott. Egyszer még azt is megjegyezte, hogy, látja, lelkiismeretesen végzem a munkám.

Ez nagyon bosszantott. Azt kellett volna mondania, hogy tűnjek a picsába, nem látom, hogy zavarom őket. Mit török folyton rájuk, húzzak el a vérbe! De ő, mint afféle úriember, még meg is dicsért, hogy folyton basztatom őket. A főmérnök is bólogatott, és ő is mosolygott.

Hát ne mosolyogjanak ezek énrám. ők a nagyfőnökök, én egy objektumőr, egy éjszakai portás vagyok, legalul, éppen csak egy hangyafasznyival a takarítónők felett. Tízszer annyit keresnek, mint én, azt ugráltatnak, akit akarnak, nyilván valami finom kis budai kéróban laknak, az Adrián nyaralnak, hát utálom is őket, mint a szart, énvelem ezek ne legyenek leereszkedőek, ne játsszák a megértő főnököt. Azt szeretem, ha az effélék szemetek. Akkor kedvem szerint utálhatom őket.

Mit kevernek ezek, kérdeztem Ancsát, mert izgatott a dolog.

Pályázatot írnak, súgta a fülembe, s ahogy közel hajolt, méretes dudáit a vállamhoz nyomta.

Negyvenéves voltam, ő úgy harmincöt, ropogós, kemény, majd elcsöppent a nyálam. Láttam, Ancsának sem esett volna rosszul egy gyors numera az irattár végében, olyan falnak támasztós, szoknyát föl a derékra, hadd szakadjon a bugyi, de nem tudhattam, hogy keféli-e valamelyik főnök. Jobb, ha az ilyen darázsfészekbe nem dugja be az ember a farkát. Volt végre munkám, nem szerettem volna, ha egy kis etyepetye miatt kirúgnak, nem volt könnyű akkoriban álláshoz jutni, mindenhol átszervezések, leépítések.

Miféle pályázatot, kérdeztem, ő meg, hogy eladja az állam a gyárat, és a diri meg a főmérnök is ráindul.

Hogy megvegyék? Hát mi a maci faszából, kérdeztem. Azért ez mégsem egy kockalámpás Lada, hogy bemegy az igazgató elvtárs, aztán megveszi.

ő meg hogy valami e-hitel, meg kedvezmények, meg dolgozói kivásárlás, ilyeneket mondott.

Én vagyok itt a dolgozó, kisanyám, meg te, hát miért nem mi vesszük meg ezt a kócerájt?

Ezen röhögtünk, és megint a vállamhoz nyomta a dudáit. Mégiscsak farokvégre kellene kapnom, nem kéne ennyire majréznom, tűnődtem.

Néhány nap múlva a portásfülkében a Junost tévé antennáját állítgattam, mert kedd volt, és kezdődött a Guldenburgok öröksége. A kamera már ráközelített a sörgyáros família kastélyára, rázendített az érzelgős zene, amikor megállt a sorompó előtt egy kocsi, és a pofámba világított. A kezemmel takartam az éles fényt, botorkáltam a kapuhoz, s közben azt kiabáltam, hogy kapcsold már le a lámpádat, te majom.

Erre kiugrott Ancsa, hogy Zsoltikám, ne krenkold má' magad, csak mi vagyunk a Csongorral, jöttünk egy kis dumára.

Lövésem se volt, ki a faszom az a Csongor, azt meg végleg nem értettem, mit akar tőlem este a titkárnő. Biztosan nem azt, hogy alávágjak, mert akkor egyedül jött volna. Lekapcsolták a kocsi lámpáját, ekkor láttam csak, hogy valami nagy fekete batár, hogy milyen típusú, azt nem tudtam, alig voltak akkor még nálunk nyugati kocsik. Bikanyakú, bőrdzsekis ürge volt ez a Csongor, erősen megszorította a kezem, Csongor, mondta, és a portásfülkébe mentünk.

Tudtam, hogy korábban megy el a főnök, azért ma jöttünk, kezdte Ancsa. Üzleti ügyben keresünk, s mikor ezt mondta, lehalkította a hangját.

Bambán álldogáltam, fél szemmel a tévét lestem, éppen Lauritzen, a kopasz főgeci keveredett valami fedezetlen váltó ügybe. Azon tűnődtem, hogy mi lehet az a váltó, mikor a férfi lenyomott a székre.

Komoly üzleti ajánlatom van, kopogtatta meg a fejem, te meg ezt a szart lesed.

Ez itt kopogtat engem, szarozza a kedvenc filmem, gondoltam, és elég ideges lettem. Ha nem ilyen nagy marha állat, lefejelem. Fölálltam, és a nő felé fordultam.

Ancsa, mit ugrál ez itt?

Figyeljél, Zsolti, Csongor tudja, mit akar, amúgy a vőlegényem, és ha hallgatsz rá, megfogtad az Isten lábát.

Nem mertem mondani, hogy én most beérném az ő lábával, és megint a tévére pillantottam, mert kiderült, hogy Lauritzen a váltót a gazdag Guldenburg lánnyal íratta alá, és éppen Szilágyi Tibor hangján röhögött sátánian.

Ez hülye, mutatott rám Csongor, ezzel akarsz te boltolni?

Zsolti, ne izélj már. Frankón komoly a buli, nyafogott Ancsa.

Nem hittem, hogy ez a fekete kocsis majom hozza meg a szerencsémet. Amúgy rám fért volna, a feleségem elhagyott, egy szar albérletben laktam, és hónap végére már egy fillérem sem maradt. Néha szabályosan éheztem. Az egyetlen jó az volt, hogy nézhettem a tévében ezeket a gazdag németeket a kibaszott kastélyukban, ahogy az epret mártogatják a pezsgőbe.

Mondjátok, bólintottam, és lehalkítottam a tévét.

Előbb kérdeznék, kezdte a fickó, és olyanokról kezdett faggatni, hogy éjjel egyedül vagyok-e a gyárban, mindenhova be tudok-e menni, hol őrzöm a lepecsételt dobozt, ahova a főnök páncélszekrényén a kulcsát teszi.

Mondtam neki, hogy már csak tűzrendészeti okból is bárhova bejutok, a széf kulcsa meg itt van, húztam ki a fiókot, amiből paprikás szalonna szag áradt, mert ott tartottam a reggelire valót.

Bólogatott, úgy tűnt, elégedett, aztán előállt a farbával.

Na figyeljél, mutatott megint rám. Előrenyújtott ujjával folyton arra bökött, akihez beszélt, ami elég kellemetlen volt.

Most te figyeljél, mutattam vissza.

Megrándult az arca, fölemelkedett, de aztán visszaült.

Ne gizdáskodjál haver, te jöttél ide, te akarsz tőlem valamit.

Nyugi öreg. Egészen közel húzta a széket, és a fülemhez hajolt. Lenyúlhatnánk együtt a céget. Ha figyelsz rám, miénk a bicikli. Szépen eltoljuk. Mármint a gyár, kérdeztem.

Hát érted te, bokszolt a vállamba, aztán meghívott másnapra egy puccos, ötödik kerületi étterembe. Megint a vállamba bokszolt, intett Ancsának, beültek a kocsiba, megnyomta a dudát, aztán elhúzott.

Másnap fehér pulóverben érkezett, tegezte a pincéreket, akik bordó szmokingot viseltek, és magázták őt. Nem tudom, mit ettünk, nem igazán ismertem azokat az ételeket, egy biztos, éhen maradtam, és a havi béremet kifizette azért a szarért.

Figyelj, öreg, magyarázta tele szájjal, ilyen helyekre járhatsz majd, és olyan kocsikkal viríthatsz, mint az enyém, csak azt kell tenned, amit mondok. Itt letette az eszŹcájgot, és mindkét mutatóujját fölemelve mondta. Létrehozunk egy konzorciumot a cég kivásárlására. Dolgozói kivásárlásnak hívják ezt, ugyanaz, amit a górék is akarnak, csak itt igazi dolgozók is lesznek a buliban, emelgette tömpe ujjait, mintha vezényelne, és felröhögött. Ancsa, te meg a Jani. Milyen Jani?

A Marek, a főnök sofőrje. Tíz-tíz százalékot kaptok, a többin én osztozom Rezsővel. Rezső ügyvéd. Mi tudjuk, hol az okosság a dologban, hozzuk a kárpótlási jegyet, a bankot, az e-hitelt, ti meg a szemünk meg a fülünk lesztek. Meg persze a dolgozók, akiknek jár a kivásárlási kedvezmény, mutatott rám, mindkét kezével.

Többet nem mondott, fizetett, aztán átsétáltunk az Alkotmány utcába az ügyvédhez. Kurva sok papírt kellett aláírnom. Eleinte még bele-beleolvastam némelyikbe, de nem sokat értettem. Azt mondták, pénzbe nem kerül, a saját erőt ők teszik le helyettem, majd a befolyó léből visszaadom nekik, hát kockáztatok én valamit, kérdeztem magamtól, és elkezdtem aláírni a papírokat.

Ha nem kell dellázni, akkor csak a láncaimat veszíthetem, mint a Marx proletárjai, mondtam nekik.

Ezen jót röhögtünk. Mint a haverok, akiknek közös titkuk van. Még soha nem voltak ilyen pénzes cimboráim. Mit mondjak, jól éreztem magam. Azzal búcsúzott Rezső, hogy hamarosan enyém a vállalat tizede.

Éjjel már úgy jártam az ellenőrző körutamat, hogy nézegettem, mennyi az a tíz százalék. Számoltam a nagycsarnok ablakait, s mikor a tizedikhez értem, mondtam magamnak, na, baszod Zsolti, ez az ablak a tiéd lesz. Meg a tárgyaló székeit, az irodák szekrényeit, a csarnok satupadjait, a daruk horgait, mindent számoltam, és kurvára jókedvem lett. Mert ha nem is vihetem ezeket haza, de faszán dolgoznak itt nekem, s a haszonból lecsippentem a tizedet. Mint régen a papok, nyolc liba, kilenc liba, hopp, a tizedik az enyém. Hát most én is elveszem a részem. És a Guldenburgokat is másként néztem ezután. Úgy figyeltem őket, hogy egyszer nekem is ilyen ruhákban kell majd járnom, és ilyen finoman kell felcsippentenem a nadrágom szárát, ha leülök egy tárgyaláson. Mint az öreg sörgyárosnak. Neki is nyilván volt valami őse, aki még nem volt kőgazdag, aki csóri kis munkás volt, de belepottyant a tutiba, mint most én. Aztán ő is megtanulta ezt a nadrágcsippentést meg a halkést. Hát miért ne menne neked is, Zsoltikám?

Ha éjszaka elmentek a nagyfőnökök, átnéztem a papírkosarat, mit dobtak bele, szépen kisimítottam a lapokat, és máris látszott, merre tart a pályázatuk. Néha bejött hozzám Csongor, ilyenkor kinyitottuk a páncélt, kivettük a készülő anyagokat, ezekkel ő elrohant az ügyvédhez, mert a gyárban még nem volt fénymásoló, és hajnalban hozta őket vissza. Ancsa is gyűjtötte az információkat, kihallgatta, mikor adják majd be a pályázatot, kiket vontak be a buliba, ugyanígy Jani, aki előtt a kocsiban bátran beszélgetett az igazgató a főmérnökkel.

Csak a pontos összeget nem tudtuk, amit a gyárért kínálnak.

Rezső kiadta az ukázt. Erre a számocskára gyúrjatok, gyerekek! Ez az ajánlat lényege, alfája és ómegája, mondta, mert ez egy olyan pályázat, ahol nem a duma számít, amit beleírunk az anyagba, hanem csakis a lóvé. Aki többet kínál, az viszi.

De a beadás előtti éjszakáig az igazgatóék ezt nem írták le sehova, még csak ki sem mondták, se Jani mögött a hátsó ülésen, se az irodában, amit a titkárnői telefonon keresztül Ancsa lehallgatott.

Az utolsó éjszaka kettő körül mentek el a nagyfőnökök, én leadtam a drótot a többieknek, fél háromkor érkeztek. Azonnal kinyitottuk a páncélt. Kétszázhúsz milla állt az ajánlatban.

Rezső rohant az ügyvédi irodájába, beírta pályázatunkba a kétszázhuszonegymilliót, és másnap tíz előtt egy perccel leadta a vagyonügynökségen, mert tíz óra volt a határidő. A főnökök pályázata már ott volt. Délután kihirdették az eredményt, miénk lett az üzem. Ablakostul, satupadostul, szekrényestül. Egy körúti presszóban találkoztunk Csongorral, gratulált a győzelmünkhöz, mondta, hogy Rezső nem tudott jönni, képzelhetjük, mekkora meló szakadt a nyakába. Semmit nem kell egyelőre tennünk, holnap bemegyünk a vagyonügynökségre, aláírjuk a cuccot, de ne szóljunk még senkinek. Koccintottunk, aztán mikor mindenki indult a dolgára, odajött hozzám Csongor, hogy én most már ne is menjek be a céghez. Csak az ünnepélyes vállalatátadásra, addig csak pihengessek, mert lesz majd bőven dolgom az igazgatóságban.

Másnap reggel taxit küldtek értem, a hátsó ülésre ültem, ahogy a Guldenburgoknál láttam, nem a sofőr mellé, az a gorillák helye.

A konzorcium munkavállaló tagjai, mutatott be bennünket Rezső, mert Jenő és Ancsa is ott voltak, az ipse bólintott és elkérte a személyinket. Aláírattak velünk néhány papírt, és mehettünk is. A taxi már nem volt ott, gyalog indultam a józsefvárosi albérletembe. Útközben vettem egy autó motort, hogy nézegessem a nyugati kocsikat, mert azt terveztem, ha beülök az igazgatóságba, akkor vetetek magamnak valami komolyabb verdát.

Már a negyedik napja hevertem otthon, mindenféle magazinokat lapozgattam, mert hirtelen rengeteg lett ezekből akkoriban, nem csak az ország világ meg a Füles, mint azelőtt. Pénteken aztán úgy döntöttem benézek a céghez, megkérdem mikor lesz az ünnepélyes átadás.

A portán az egyik nappalis ült, a Bodó, intettem neki, aztán mentem volna befelé, de ő elém állt, hogy Vidra, te nem mehetsz be.

Mi az, hogy nem, kérdeztem tőle, és már majdnem azt mondtam neki, hogy apám, én vagyok itt az egyik tulajdonos, ne gizdázz velem, mert holnap úgy kibaszlak innen, hogy a lábad sem éri a földet. De nem mondtam, erről hallgatnom kellett.

Úgy, hogy rajta vagy a listán, lobogtatott valami papírt.

Miféle listán?, próbáltam kikapni a kezéből, de elrántotta előlem, miközben kifelé lökdösött.

A kurva anyádat, Bodó, mondtam neki, és lökdöstem visszafelé, de ekkor két idegen rendész szaladt hozzánk, és kibasztak az utcára.

Azt hittem, elájulok. Forgott velem a világ, mit képzelnek ezek, kivel szórakoznak? Semmit sem értettem.

Még az ügyvédnél láttam a papírokon Csongor címét, egy pasaréti kis utcában lakott, úgy döntöttem, este megvárom. Már ötkor ott támasztottam a kerítést, jó ideig nem történt semmi. Szívtam egymás után a cigiket, és krenkoltam magam. Egyre idegesebb lettem. Hét körül aztán bekanyarodott az utcába Csongor kocsija, beállt a garázs elé, éppen nyitotta az automata ajtót, amikor odaugrottam, és üvöltözni kezdtem, hogy szálljon ki vagy én rángatom ki a kibaszott kocsijából. Nyugodtan kiszállt, és megkérdezte.

Mi a lófaszt keresel te itt?

Téged, te genyó. Hol a részem?

Eladtad nekem, Vidra. Még az ügyvédnél aláírtad a szerződést, hogy névértéken eladod nekem a részed. Azt is aláírtad, hogy a pénzt is átvetted, csak a dátumot hagytuk ki. Most bemegyek, és beírom a mai dátumot. Úgyhogy húzzál el innen a büdös picsába!

Megöllek, te szemét. indultam felé, de ő visszaült a kocsijába, begurult a garázsba, és már csukódott is a redőnyös ajtó.

Nekitámaszkodtam a kerítésnek, rágyújtottam, és mikor egy kicsit magamhoz tértem, teljes erőmből üvölteni kezdtem.

Csaló! Szemét csaló! Meglopott engem!

Már vagy egy perce kiabáltam, a szomszédos házakból is figyelték a balhét, én meg direkt örültem ennek. Hadd hallják ezen a puccos környéken, hogy egy szemét tolvaj a szomszédjuk. Zúgni kezdett a garázs kapuja, lassan felemelkedett, ott állt Csongor, megfogta a pulóverem, és berántott a garázsba. Ekkor ereszkedni kezdett mögöttem az ajtó, és észrevettem, hogy egy baseballütőt tart a kezében.

Nem mondott semmit, csak a tarkómra ütött, ettől megtántorodtam, aztán az arcomba csapott, éreztem, ahogy megtelik vérrel a szám, egy fogam is kitört. Kiköptem, valami támadásfélével próbálkoztam, de ő az ütő nyelét a gyomromba vágta, amitől összegörnyedtem, majd elestem. Akkor ütni kezdte a testemet, a lábamat, aztán lekapcsolta a villanyt, felnyitotta a kaput, és a lábával kigörgetett a járdára.

Ha még egyszer meglátlak itt, megöllek, másnap egy mélygarázs alapjába teszlek, és rádöntetek öt köbméter betont. Én nem viccelek, Vidra, mondta, és megnyomta a távkapcsolót, a kapu lassan elindult lefelé.

Így láttam utoljára, ahogy először a feje tűnik el, aztán a teste, végül a fényes fekete hegyes orrú csizmája.

Föltápászkodtam, elsántikáltam egy villamosig, a Moszkván átszálltam a metróra, és az albérletembe éppen akkor értem, amikor a Guldenburgok öröksége kezdődött. Magasról közelített a kamera a kastélyra, s az jutott eszembe, vajon milyen színű lehet ez a kastély, mert mindig csak fekete-fehér tévén láttam. Nyilván sárga. Egy ilyen kastély csak sárga lehet, mosolyodtam el, és azonmód, szakadt ruhában, véres pofával, hasogató térddel végigdőltem az ágyon, hogy átadjam magam Lauritzen legújabb szemétségeinek.

[ « Vissza ]