Spiatočka (A Rükverc szlovák fordítása)
A regényről megjelent tudósítások, kritikák
Kto za ten život naozaj môže?
https://www.tyzden.sk/kultura/60253/kto-za-ten-zivot-naozaj-moze
.anton Vydra
17. november 2019
Na lavičke leží mŕtve nahé telo bezdomovca. Zatiaľ o ňom nič nevieme. Zakrátko sa o ňom dozvieme všetko. Bude to ako postupné otváranie jedného života, absurdná pitva do minulosti, spiatočnícky pohyb smerom k zranenému detstvu.
presne takýto pohyb má písanie maďarského spisovateľa Istvána Kerékgyártóa v románe Spiatočka, v ktorom nás v spätnom chode sprevádza životom mŕtveho muža. Muž sa volá Zsolt Vidra a jeho život bol plný zákrut. Na jedných by sme sa nechceli nikdy ocitnúť, ďalšími si prešli aj mnohí iní, niektorým sa azda dalo vyhnúť, iné prišli nečakane. Kerékgyártóovi sa darí vtiahnuť čitateľa do deja, hoci príbeh sa odohráva pospiatky, a zo všetkého najviac tak pred nami vylieza na povrch zvláštna melanchólia ľudí, ktorí reflektujú niečí premárnený život.
ako vykresliť postavu
István Kerékgyártó začal autorsky písať v pomerne vysokom veku. Mal 47 rokov, vyštudoval právo a filozofiu, neskôr pracoval ako docent na Právnickej fakulte v Pécsi, potom sa dal na privatizérsku a obchodnícku dráhu, no toto všetko nechal tak a od roku 1999 sa z neho stal spisovateľ. Na Slovensku už nie je celkom neznámy, lebo práve jeho román Spiatočka (Rükverc) divadelne spracovalo už v roku 2015 košické Divadlo Thália. Nejde tu však o poznanie autora ani jeho diela. Pred nami leží román, ktorý je vyrozprávaním príbehu neznámeho muža so zničeným životom. „To je toho,“ povie si azda niekto, „takých príbehov tu už bolo.“
Aj by to možno bola pravda, no v literatúre nerozhoduje ani tak to, že sú o viac alebo menej podobných životoch – šťastných alebo nešťastných –, hodnotou je skôr to, ako autor tie životy opisuje, akou formou, akým jazykom.
Kerékgyártóova próza stavia na poetike smútku. Smútok je totiž výslednou emóciou, ktorú zrejme prežije čitateľ na konci románu. Postava, ku ktorej spočiatku neprechováva nijaké sympatie ani súcit, sa mení na postavu, s ktorou nemať súcit dokáže len skutočne hrubý človek.
Keď v dávnej minulosti Aristoteles vo svojej Poetike definoval pojem tragédie, opisoval jej cieľ tak, že nás vedie k očisteniu (katarzii) dvoch emócií: súcitu a strachu. Ako sa však čistia súcit a strach? Napríklad takto: keď spočiatku súcitíme s nesprávnym hrdinom, tragédia nás krok za krokom dovedie k tomu, aby sme si cieľ nášho súcitu poupravili. Na konci možno súcitíme s niekým, kým sme na začiatku pohŕdali. Tak to býva aj v živote a hovorí sa tomu „zlý odhad“.
Pokiaľ ide o strach, ten sa očisťuje už len tým, že strach, ktorý pri sledovaní drámy pociťujeme, sa ukáže ako fiktívny. No zároveň sa vďaka emotívnemu deju a tragickej koncovke budeme snažiť viesť svoj život opatrnejšie a trochu aj zo strachu pred tým, aby sa niečo také nedajbože neprihodilo aj nám. To bol však Aristoteles, nie István Kerékgyártó. Aj jeho písanie vedie ku katarzii, ale inak.
Vigyázat és elnézést: az alábbi fordítás a Google Translate segítségével készült, de azért a lényeg az érthető!
Ki igazán felelős azért az életért?
.anton Vydra + .kultúra + .könyvtár
2019. november 17
A padon fekszik a hajléktalanok meztelen teste. Még semmit sem tudunk róla. Hamarosan mindent megtudunk róla. Olyan lesz, mint egy élet fokozatos megnyitása, abszurd boncolódás a múltba, hátrányos mozgás a sérült gyermekkor felé.
Pontosan ezt a mozgalmat írta Kerékgyártó István magyar író a Fordított regényben, amelyben visszafelé halad egy halott ember életében. A férfi Vidra Zsolt neve és élete tele volt kanyargókkal. Soha nem akarna magunkat találni, sokan mások átéltek, mások elkerülhetők voltak, mások váratlanul jöttek létre. Kerékgyártónak sikerül cselekedetessé tennie az olvasót, annak ellenére, hogy a történet hátulról zajlik, és a legfontosabb az emberek furcsa melankólia, amely valaki pazarolt életét tükrözi.
hogyan lehet ábrázolni egy karaktert
Kerékgyártó István viszonylag idős korban kezdett írni. 47 éves volt, jogi és filozófiai diplomát szerzett, később egyetemi docensként dolgozott a pécsi Jogi Karon, majd privatizációs és üzleti karriert folytatott, de mindezt elhagyta, és 1999 óta íróvá vált. Szlovákiában ez nem teljesen ismeretlen, mert a Visszatérés (Rükverc) regényét 2015-ben a kassa Thália Színház színházilag dolgozta fel. Ugyanakkor nem arról szól, hogy megismerjük a szerzőt vagy munkáját. Előttünk van egy regény, amely történetmesélő egy ismeretlen ember, romokkal. "Ez az," mondja valaki, "voltak ilyen történetek."
Lehet, hogy igaz, de az irodalomban nem annyira, hogy többé-kevésbé hasonló - boldog vagy boldogtalan - életekről van szó, inkább az az érték, hogy a szerző hogyan írja le ezeket az életeket, milyen formában, milyen nyelven.
Kerékgyártó próza a szomorúság poétikájára épül. A szomorúság az az érzelmi eredmény, amelyet az olvasó valószínűleg túléli a regény végén. Az a karakter, amely kezdetben nem érzi együttérzését vagy részvétét, olyan karakterré változik, amelyet csak egy igazán durva ember tud megtenni együttérzés nélkül.
A távoli múltban, amikor Arisztotelész a poetikában meghatározta a tragédia fogalmát, leírta annak céljait, hogy arra vezet, hogy két érzetet (katarzis) tisztítsunk meg (együttérzés és félelem). De hogyan lehet megtisztítani az együttérzést és a félelmet? Például, ha kezdetben együttérzünk a rossz hőshez, akkor a tragédia lépésről lépésre vezet minket együttérzésünk céljának beállításához. Végül lehet, hogy együttérzünk valakinek, amíg először megvetettük. Ez az eset áll fenn az életben is, és "rossz kitalálásnak" hívják.
Ami a félelmet illeti, azt csak az adja meg, hogy a dráma nézése közben tapasztalt félelem fiktívnek bizonyul. De ugyanakkor az érzelmi történetnek és a tragikus befejezésnek köszönhetően megpróbáljuk gondosabban és egy kicsit az életünket életben tartani, attól tartva, hogy valami ilyesmi nem történik velünk. De ez Arisztotelész volt, nem Kerékgyártó István. Írása szintén katarzishez vezet, de egyébként.
nem az előzményeket választja
Vidra Zsolt meghalt, mert nem akartuk meghalni. A rendõrség halálának motívumait keresi. Meztelenül feküdt a fagyon, egy padon, csúzli segítségével. Miért meztelenül? Ki levette? Ki csinálta vele? Az öngyilkosságok nem így történnek. De hamarosan ez a rendőrségi kutatás egy élet életrajzá alakul.
Minden a korunkban kezdődik, de a szerző a huszadik század közepéhez és a peripetiákhoz vezet, amelyek fokozatosan alakították nemcsak Vidra Zsolt életét. A hajléktalanokat tankönyvnek tekintjük; oldalról oldalra megtudhatjuk, hogy miért találta magát az utcán, hogyan létezett az utcán, milyen problémái vannak a családjában, milyen problémákba ütközött a szülei, vele vagy anélkül. Az életet a sírból, vagy inkább a boncolástól a bölcsőig látjuk, a második meztelenségtől az elsőig - pontosan úgy, ahogy felfedik előttünk. És végül teljesen megértjük, hogy másképp nem lehetett volna véget vetni.
Lehetséges-e megfordítani a sors menetét? Lehetséges-e kivágni a történelem karmai közül, amelyeket nem mi választottunk, de amelyek úgy döntöttek, hogy a föld porához a legvégére húzzák minket? Elhagyhatunk egy ilyen körút? Vidra Zsolt gyakran abban a hitben él, hogy mostantól minden más lesz, hogy jó üzlethez, munkához, lehetőséghez és boldog pillanathoz jutott. A huszadik század folyamán ez egy ilyen ígéret volt, azzal a különbséggel, hogy nem volt boldog teljesítménye.
És bár Zsolt halála a regény elején bizonyos értelemben igazán boldog és valószínűleg fájdalommentes - alkohol befolyása alatt fagyasztva -, tudjuk, hogy nem változtatnánk meg vele ilyen életet.
Mi az élet értéke, amelyet a kezdetektől fogva elítélnek a kudarcra? Milyen értelme van benne? Ez alapvető kérdést vet fel, amely zavarja Kerékgyártó könyvének olvasását. És mégis van valami esztétikai szempontból érdekes Vidra Zsolt imádatos életében: szomorú, talán tragikómikus, de mégis tele erőfeszítésekkel, hogy ne adjunk át, ne adj át, ne élj át, és néha mások gondozására, segítségre, kéznél legyenek. Ez a viselkedés együttérző, bár ezekben az esetekben általában nem részesül nagylelkűen jutalomban. Éppen ellenkezőleg, súlyosbítja a válságot és a fájdalmat. Zsolt szerencsétlen volt, talán egy ilyen embernek egyszerűen katasztrófa volt egy katasztrófa után, katasztrófa utáni katasztrófa, valószínűleg a környék, a közösség, a belső felépítés és valószínűleg valami alapvető: gyermekkori, korai gyermekkori.
Kerékgyártó István könyvet írt, amely könnyen olvasható, de messze nem könnyű olvasni. Kellemetlen kérdéseket vet fel. Nem csak nem szeretjük megválaszolni őket, nem szeretjük megkérdezni őket. Ha visszatér a Hátramenetbe, nem tudja megállítani, a történet nem halad előre, visszafelé esik - gyorsan, egyre gyorsabban. És amikor a végére, azaz a kezdetre jut, a gondolat kezébe kerül, hogy ebben az esetben nincs visszaút.
hét, 2019.11.17
[ « Vissza ]