Trüffel Milán
A regényből irodalmi folyóiratokban megjelent részletek, novella adaptációk

Trüffel Milán a nyitrai püspöknél
Alföld 2009/4

Akkoriban már egyre ritkábban látogattam a Papnövelde utcai könyvtárat, inkább a Kereskedelmi akadémia szomszédságában álló bérpalota környékén sétálgattam. Csinos szakállt ragasztottam, és magamat komoly ügyben eljáró magándetektívnek kiadva, házmesterekkel, szobalányokkal folytattam titkos tárgyalásokat. Jól megfizetve őket, információkat gyűjtöttem egy tisztes család mindennapi szokásairól. Bozóky Aurél miniszteri osztálytanácsos és övéi életét fürkésztem. A két fiúcska iskolai előmenetelét, Ágnes asszony háztartásvezetési tudományát, s a drága mama, özvegy Bozókyné, született Hoffmeister Matild nyári üdülési terveit. Kemény és alapos munkát igényelt e tudásszilánkok összepasszítása, mire kibontakozott előttem egy szörnyen unalmas família elnagyolt kontúrokkal megrajzolt képe. Az igazi finomságok, intimitások azonban hiányoztak. S ekkor a cseléd végre használható hírrel szolgált. Az öreg méltóságos asszony - mármint a főhivatalnok mamácskája - június közepén szokásos balatonfüredi nyaralására indul.

Eljött a te időd, Trüffel, mondtam, hát kell-e jobb alkalom az ismerkedésre, mint egy elegáns fürdőhely? Gyerekjáték lesz a gyógyszálló árnyas parkjának padján vagy a vacsoraasztal fénylő damasztja mellett üldögélő vénasszonyt elbűvölni, családja apró titkait kifürkészni. Aztán mégsem lett gyerekjáték, mert igencsak megszenvedtem azokért az információkért.
Ezerkilencszázhatot írtunk, tombolt a nyár, mikor a Déli vasút pályaudvaron fölszálltam a siófoki gyorsra. Persze az idős hölgytől néhány kupéval távolabb, mert ismerkedésünk helyéül egy nagyszabású füredi szálló enteriőrjét képzeltem el. S igencsak meglepődtem, mikor a siófoki kikötőben a dáma, ez a Bozókyné, született Hoffmeister Matild a csomagjait nem a Füredre, hanem a Balatonalmádiba induló gőzösre pakoltatta. Szóval az öreg csont hazudott a családjának, és a patinás Füred helyett valami Almádiba megy, melyről én addig alig hallottam.

Csodálkozásom csak fokozódott, mikor az almádi hajókikötőből egy különös, fatornyos, hosszú tornácos épülethez vitette magát a mamóka, ahol igencsak fura szerzetek munkálkodtak: Feltűrt nadrágos urak, és szoknyájukat merészen felcsippentő dámák masíroztak mezítláb a szálló parkjában, hátrébb meg hiányos öltözetű urak hajladoztak, hogy bokájukat elérjék. Főleg a kövérebbek tetszettek mulatságosnak.
Ide te nem ronthatsz be csak úgy, barátocskám, töprengtem, miközben az öreg hölgy nagy elszánással masírozott befelé. Elindultam hát, hogy földerítsem a hely titkát.
Bizonyos Zsák József vendéglőjében aztán megtudtam ezt-azt.
Tömje meg magát uraságod utoljára az én töltött káposztámmal, ha abba a kínzókamrába készül, csapott idegesen a levegőbe a vendéglős. Ott ilyenről csak álmodozhat, mikor issza a savót, és eszi a lágytojást. Hamarosan kiderült ellenszenvének valódi oka, ugyanis a gyógyintézet a konkurens Hattyú étteremmel készíttette vendégeinek a kúr-menüt. Mindig csak túró meg gyümölcs, hitványka főtt hús éskompót, s a rosseb tudja, még miféle vackok, és a Hattyú kiszolgálja ezeket a magyarkonyha-gyilkosokat, mérgelődött tovább a vendéglős.

Felfaltam a töltött káposztát - oldalassal, öklömnyi gombócokkal - és mivel láttam, hogy itt csak féltékeny sértések érhetik leendő szállásomat, átsétáltam hát a Hattyú vendéglőbe. Tágas kerthelyiség, mögötte csinos épület, a bejárat melletti apácarácsra futórózsa kapaszkodott, és a cégtáblán a tulajdonos neve is ott állt: Almádi Fürdő Részvénytársaság. A csopaki rizling mellé bőven hozott a pincér füzeteket, ismertetőket, melyekből kiderült, hogy a Kneipp és Rickli féle gyógyintézetbe készülök, hol Kneipp wörishofeni plébános vizes gyógyításai, Rickli svájci orvos nap- és légkúrái, valamint egy Lahmann nevű német doktor bélkímélő diétái várnak.
Mit mondjak, lesújtott a hír. Makkegészségesnek éreztem magam.
S minél mélyebbre ástam magam a kúrák leírásába, annál inkább tűntek önsanyargatásnak, melyek a lehető legtávolabb álltak eszményemtől: testem és lelkem gyöngéd kényeztetésétől. S hogy a Fürdő Részvénytársaság is valami hasonlót gondolhatott erről, azt a kert végébe hajított régi cégtábla is mutatta. A Hattyú Vendéglő felirat alatt egykor e mondat csalogatta a betérőt: "Minden órádnak leszakaszd virágát, mert hamar elhervadnak." Hát ebben a szezonban ezt eltüntették. Jó hátra, a budi mögé. A kölcsönkapott lapokkal, könyvekkel egy kis penzióba vettem be magam, hogy fölkészüljek a következő hetekre.

Másnap a fürdőorvosnál hónom alatt a Kneipp Újság legújabb számával jelentkeztem be. Befizettem nyolcvan koronát a két hétre, mely nemcsak a naponkénti háromszori étkezést tartalmazta, de a lakást, a gyógy-, szandál- és lepedődíjat, a víz-, lég- és napfürdő-használatot, a letörléseket, az ilyen-olyan hidegvizes leöntéseket és a kínzások számtalan egyéb nemét.
S az obligát kérdésre, hogy mi a panaszom, a lustálkodni vágyó egészségesek frappáns panaszát idéztem a saját kiadványukból:
Semmi különös, doktor úr. Én csupán az élet napi harcaiban kifáradt gróf vagyok, aki e helyen teste és lelke megújhodását reméli. Mint azt már annyiszor kapta Kneipp mester wörishofeni egészségszentélyében, tettem hozzá magam számára is váratlanul.
Tehát uraságod megjárta Wörishofent?
Nem is egyszer, doktor úr. De mióta a mestert magához szólította a megváltó, nem szívesen megyek. Fájó emlékeket idéz. Személyesen ismerte a bajor hydro-terapeuta géniuszt?
Ó, drága Sebastian mester, hajtottam le fejem, hogy leplezzem könnyeim.

Utólag már bevallhatom, némileg túljátszottam szerepem. A szakértő vendég jelmezében úgy föltüzeltem a doktoromat, hogy az összes kúrát előírta nekem. Nemcsak a göthös tüdőbetegek vízkínzásait, kavicson járását, de a kövérek fogyasztó tornáit, pokrócban izzasztását is. Stréber lakója lettem a gyógyintézetnek, s mint reméltem, ez elterjed az ápoltak között, s már csak azt vártam, hogy a kíváncsi öregasszony - mert melyik nem az - maga kezdeményez velem beszélgetést. A harmadik nap hajnalán aztán, mikor vízkúráim végeztével a gyógyház tornácán mártogattam Kneipp-kávémba korpakenyeremet, aludttejes csuprával mellém telepedett az öreg Bozókyné.
Magukkal férfiakkal is oly szigorú volt a leöntésnél az öreg Móric?, indította a beszélgetést.
Hisz ez a dolga, nagyságos asszonyom. Csak látná, hogy Kneipp mester fürdőszolgái milyen kérlelhetetlenek. Ott nincs apelláta, hogy ez túl hideg, vagy legyen ma tíz helyett csak öt teljes leöntés. Nem, nagyságos asszonyom, azok a bajorok még tudják, mi a rend.

De hisz ez a mi érdekünk, bólogat a vén tarisznya.
(És azért vén tarisznyázom még ma is ezt az amúgy tiszteletreméltó matrónát, mert miatta kellett azokat a fűrészpor-ízű ételeket ennem.)
Bizony a mi érdekünk, nagyságos asszonyom, villantottam felé fogsorom, mikor végre sikerült lenyelnem a korpakenyeret. Hisz csak a víz, a levegő és a napfény az egyetemes gyógyszer a test és persze a lélek betegségei ellen.
Hallom, uram, maga mindenütt elöl jár, nemcsak a hajnali leöntéseknél, de a légfürdőknél, a napfürdőknél, a tornánál, az úszásnál is. Bizalmasan felém hajolt, és suttogva hozzátette: de még a helyes táplálkozás mezején sem bukik föl, mint oly sokan, kik zugban szalonnáznak.
Asszonyom, mi sem természetesebb ennél, ha az élet újabb kihívásaihoz, harcaihoz kívánunk erőt gyűjteni.
Persze azonnal a harcok természete felől kezdett kíváncsiskodni. Én meg ejtettem néhány szót a frankfurti és a budapesti tőzsde különbségeiről, grófi családomról, mely bár sok mindenre megtanított, de az ádáz küzdelemre, mely a pénzügyi világban manapság dúl, aligha.
A mamóka a nagytekintélyű pénzembernek, ki mindehhez még főrendű is, azonnal megnyílt. Még kérdeznem sem kellett. Sőt, alig győztem észben tartani azt a sok adatot, amit magamra maradva lejegyzeteltem.

A mamóka a nagytekintélyű pénzembernek, ki mindehhez még főrendű is, azonnal megnyílt. Még kérdeznem sem kellett. Sőt, alig győztem észben tartani azt a sok adatot, amit magamra maradva lejegyzeteltem.
Ahogy számítottam rá, büszkeségeiről: fiáról, Bozóky Aurél miniszteri osztálytanácsosról és nagytekintélyű unokabátyjáról, a nyitrai püspökről fecsegett a legszívesebben. Csak meg ne tudja az unokafivére, hogy ő nem Füreden tölti ezt a néhány hetet. Mert mikor mesélte neki, hogy egy bajor plébános még ifjúkorában tüdőbaja gyógyítására miféle ragyogó kúrát dolgozott ki, s most hívei ezreit gyógyítja, püspök rokona csak legyintett, hogy hallott ő már erről, de semmiképpen sem ajánlhat húgának egy afféle metódust, ahol különféle rangú és rendű emberek, mi több, nők és férfiak lengeruhájú kompániát alkotnak. Mivel pedig az unokabátyja finanszírozza az ő nyaralásait, hát jobbnak látta, ha továbbra is füredi kiruccanásra kéri a pénzt. Amúgy el kell ismernie, igencsak nagyvonalú a családjával a püspök, hiszen mindenkit segít. Ő állja az ikrek iskoláztatását, a lakáscseréjüket, minden ünnepre vesszőkosarakban küldi a finomságokat, de még a vidéki rokonokat is rendszeresen támogatja. Ilyen áldott ember az ő püspök-rokona.

De én akkor már jól tudtam ezt. Szórta az öregúr egyházmegyéje pénzét, ha az úgysem örökölhető. S ahogy napról napra egyre fényesedett utazásom célja - mindent megtudni a Bozóky család apró titkairól -, úgy fedeztem föl magam számára a testi gyönyörök egy új nemét.
Mert persze a leöntések - mikor mezítelen testemet végigborította a fürdőmester a dézsányi hidegvízzel - vad üvöltésre ragadtattak, és utáltam nagyon, de ahogy a törülközővel dörzsölni kezdett, az bizony kéjes bizsergéssel töltött el. S mikor mezítláb a hajnali harmatban sétáltam a többi bolonddal, a hűvös csiklandás talpamnak egyre kellemesebbnek tetszett. S ott voltak még a langyos kádfürdők és a forró gőz kényeztetése!
A Rickli-féle helioterápia is jól esett, mikor a Balaton víztükre felé emelt, felülről nyitott épületekben mezítelenül hevertünk a napon, hogy csak fejünket védték a sugaraktól. Hát hol érheti amúgy a magamfajta gentleman testét a nap? A vályogvető cigányét igen. Na de egy úriember elzáratott az efféle gyönyöröktől.
És a légfürdő sem volt utolsó mulatság! Mezítláb indultunk a vendégekkel a Remetevölgy felé, s járás közben fokozatosan távolítottuk el magunkról öltözetünket, hogy végül csak egy vászonkötény maradt rajtunk, mint ahogy az a gőzfürdőben szokás. (Persze a hölgyek némileg nagyobb lepedővel fedték el testük legintimebb részeit, de mondom, csak a legintimebbeket.)

Mélyeket lélegezve lépdeltünk a rét felé, hogy ott tornázással, fafűrészeléssel vagy favágással múlassuk az időt.
Állok egy szál kötényben, húzom a fűrészt, a másik végét egy pécsi törvényszéki bíró rángatja, s mellettünk egy hasonlóan pucér budafoki fajanszgyáros hasogatja a tuskót. A közelben combközépig mezítelen hölgyek hajladoznak, a lepedő, mint az antik szépségeknek, a keblük fölött átkötve, karjuk szabadon gömbölyödik, mi összenézünk a bíróval, és még vadabbul húzzuk a fűrészt. A hölgyek méltányolva figyelmünket egyre mélyebbre hajolnak, hogy keblük árkába láthatunk.
A második hétre tehát már nem csak a kínok maradtak, hanem a mozgás, a nap, a levegő testemre gyakorolt delikát hatásait is megtanultam élvezni.
Csak azok a dús női formák ne kísértettek volna folyton! Annyit kapott az én szemem, mint még sehol, de testemnek coki volt a hús gyönyöréből. Mert a hölgyek bár incselkedtek velünk, mégis folyton egymást figyelték - főleg a Bozókyné-féle öreg matrónák a fiatalabbakat -, hogy ne alakulhassanak ki párok, kik a test egyéb kényeztetésére is készek. Matild nagysága felfedezve a formás női vállakon legelésző tekintetemet, mint az egy püspök-húgtól elvárható, erkölcsösségét fitogtatva magyarázta:

Az almádi kurszálló nem egy Herkulesfürdő vagy egy Marienbad, ahol sárgacipős uracsok keresnek kalandot tüdőhurutjuk mellé. Ez az egészség temploma, gróf úr, s nem az erkölcstelen gyönyörök disznóóla.
Éjszakánként légsátrakban aludtunk - persze külön női és férfi pavilonok voltak ezek -, melyek egyik oldala, mint a kukoricagórék, lécráccsal záródtak, hadd mossa a friss levegő a bent alvók tüdejét. Esti sétáimon nem kellett beteges leselkedőnek lennem ahhoz, hogy lássam a gyertya-világította épületekben a lefekvés készülődését, a gömbölyded női testrészek villanását, hogy meghalljam a kacajokat, s érezzem a nap-perzselte testek illatos kipárolgását.
Ez volt maga a kín! Látni, hallani, szagolni a sok kielégítetlen asszonyt, mert még a házasokat is elválasztották egymástól. És erre mi történt? Asszonylátogatót kaptam. Bár ne kaptam volna!
Éppen kiszöktem a gyógyintézetből, hogy valami tartalmasabb ebéddel kényeztetném magam, mikor a Zsák-féle vendéglő előtt váratlanul elém lépett Viszovszki Irma, buffet-dáma, az én vörös démonom.

Szóval hazudott nekem! Ez a maga üzleti útja? Még hogy tőzsdei információkat megy gyűjteni! Már hússal is foglalkozik a gróf úr? A hústőzsdén is próbálkozik, a rózsaszín kocahusikák is érdeklik?, böködte napernyőjével a mellem, s látszólag nagy élvezettel mondta ki többször is a hús szót.
Az igazságot nem mondhattam el, hogy nem vagyok gróf, és éppen egy nagyszabású csalást készítek elő. Ettől persze nyugodtan válaszolhattam volna, hogy kicsikém, pihenni jöttem ide, és bizony kedvemre van ez a sok piruló husika, utazzál csak szépen haza, majd ha grófi kedvem úgy tartja, fölkereslek. Ehelyett mit tettem? Hebegtem összevissza.
Tőzsdei információkat gyűjt? A pucéran vihorászó dámácskáktól? Az úriasszony kurvácskáktól? bökött meg ismét ernyőjével.
Ha hiszi, drágám, ha nem, igen. Ezt teszem. Azért kínoztatom itt magam.
Válaszomra persze újabb gúnyos kérdések következtek, melyekre nem adhattam elfogadható választ. És végig ő irányította e méltatlan beszélgetést. Felülkerekedett rajtam, én meg védekeztem. Végül kezembe nyomott egy kártyát egy penzió címével, hogy este nyolcra legyek nála. Meg sem várta válaszom, oly biztos volt benne, hogy fölkeresem, sarkon fordult és otthagyott az utcán.

És neki lett igaza. Mert esti sétámon a szállósátrak körül már remegő lábbal botorkáltam, úgy hallgattam az asszonyzsivajt, lestem a lécek takarásában a nap perzselte húskiállítást, és csak az járt az eszemben, hogy ma éjjel végre beleharaphatok, belefúlhatok egy női testbe.
Az Ábrányi penzió tizenkét szobájával elegáns vállalkozásnak tűnt, ahol egy komornyikféle - kinek pakombartja eltűnt az ingében, s talán, mint a tábornokok csíkja a bokájáig szaladt - igazgatta a vendégek dolgait. Miközben az emeletre vezető lépcsőn mentünk fölfelé, megjegyezte, hogy már nagyon vár engem az úrnő, s olyan ocsmány mosoly kísérte bejelentését, hogy majdnem arcon töröltem. Kopogásra emelte a kezét Irma ajtaján, de én megfogtam csuklóját, egy ötkoronást csúsztattam a markába, és intettem hogy tűnés, nem akarom látni bizalmaskodó pofáját. Ímmel-ámmal hátrált, még a lépcső tetejéről is engem lesett. Dobbantottam, mint a kutyáknak szoktak, hogy tűnjön innen, erre aztán eloldalgott.
Irma selyempongyolában fogad, melyen sárkányok tekergőznek, az egyik éppen a keble fölötti hajtásba fúrja a fejét, s nekem megint remegni kezd a lábam, főleg, mikor ledobja magáról a tarka holmit, és anélkül, hogy bármit szólna, a szoba közepén álló faragott tölgyfaszékre mutat.

Leülök, ő lehúzza ingemet, int, hogy emelkedjek meg, és nadrágjaimat is letolja, de csak bokáig, mert a cipőm rajtam marad. Valami kötélfélét vesz a kezébe. Ijedten figyelem működését. Hát mit akar azzal a kötéllel?, töprengek. Meg akar ütni?, mert hallottam már effélékről, de ő hátrahúzza a kezem a szék támlája mögé, összecsomózza, majd a combomat is a székhez hurkolja.
És én, Trüffel Milán harmincéves tapasztalt csábító, mit csinálok? Hát bizony semmit. Megszeppenve hagyom, hogy ilyen különös módon járjon el velem. Minden ellenkezés nélkül tűröm, hogy kötözgessen, meztelen testével hajladozzék fölöttem, pedig nem sok jót ígér ez a művelet. És azért nem, mert közben nem mosolyog, nem incselkedik, csak mint a hentes a húsvéti sonkára tekergeti rám a kötelet.
Mindeközben férfiasságom bőszen meredezik. Mintha nem is hozzám tartoznál, pillantok le rá. Én itt remegek, te meg legénykedsz? Mikor befejezi gúzsbakötésemet, megvizsgálja, hogy alapos munkát végzett-e, megrángatja alul-felül a béklyót, majd olyat tesz, melyre gondolva ma is görcsbe rándul ágyékom. Fogja a kalapját, letépi róla a szalagot, s jó erősen rátekeri a micsodám tövére. Mint a luftballonos asszony a Kerepesi úton, oly ügyesen. És a végén csomót köt rá. Három szoros csomót. Sziszegek a fájdalomtól, de ez csak növeli elszántságát, mert végül még egyszer megcsomózza a hurkot.

Aztán belém ül, lovagol egy darabig, ami eleinte nem is tűnik oly kellemetlennek, fájdalmam megszűnik, a nyakába lihegek, de - gondolom, a kötés miatt - befejezni nem sikerül a dolgot. Mikor lemászik rólam, csak meredezek tovább.
Ekkor elővesz egy vékony szivart, sétálgatva szívja, én meg könyörgőre fogom a dolgot, hogy ez most már tényleg fáj, értem én a tréfát, megbocsátok neki, de vegye le rólam ezt a kötelet, főleg a kalapszalagot oldja meg, mert az igencsak vág.
De most sem szól, egy szót sem.
Mikor a szivar csonkját elnyomja, ismét belém telepszik, csak most háttal, vörös tincsei az arcomat csiklandozzák, lovagol egy sort, aztán, mint ki jól végezte dolgát feltápászkodik, felöltözik, s mintha nem is hallaná rimánkodásomat, utazótáskájával és ernyőjével a kezében az ajtó felé indul. Onnan visszalép, ernyőjével megpöcköli sajgó férfiasságomat, mely továbbra is rendületlenül, fájón meredezik a kötés szorításában, és végre megszólal:
Máskor ne hazudjon nekem, mondja, és magamra hagy.
Legalább fél óráig vergődök, hogy kiszabadítsam magam, mert a bestia kétséget sem hagy afelől, hogy végleg elment, s már bizonyára bérkocsin ül, hogy a veszprémi állomásra vitesse magát. A kötél a húsomba vág, tekeregtem, rángatom magam, s kínlódásaim közepette, fájón,

kedveszegetten, még mindig vérrel telve ágaskodik a fütykösöm.
Addig tekergőzöm, hogy a szék felborul velem - hanyatt esem, s amit már addig is sejtettem, most bizonyossá válik: Kiabálnom kell a komornyikért.
Eszembe jut, ahogy dobbantva elzavartam, s egy darabig még küzdök, végül az ájulás határán nyüszíteni kezdek, mint egy kutya, s ő hamarosan be is nyit az ajtón.
Megáll fölöttem, háta mögött összefonja karját, úgy néz le rám, majd kimért hangon megkérdi:
Kíván valamit az uraság?
Oldozzon ki!, parancsolom.
Hol kezdhetem, nagyuram?, kérdi a szemtelen.
Ne szórakozzon! Állítsa föl a széket, és oldja ki a kezem, próbálok némi erélyt vinni fellépésembe, ami az adott helyzetben nem egyszerű.
Ő szó nélkül fölállít a székkel, én szabad kezemmel a szalaghoz kapok, de a csomók nem engednek.
Hozhatok egy ollót?, kérdi elmosolyodva.
S mikor a körömollóval sikerül elvágnom a rózsaszín pertlit, oly kicsinyre zsugorodik meggyötört szerszámom, mintha örökre elment volna a kedve a dévajkodástól. Távozáskor csak ennyit mondok a komornyinak:

Remélem, számíthatok egy penzió alkalmazottjának diszkréciójára, és a kezébe nyomok húsz koronát.
Uram, pillant a pénzre, láttam én már ennél cifrább dolgokat is, igaz, akkor többet is kaptam.
A gyógyszállóban beteget jelentettem, ágyamba hozattam kosztomat, és a takaró alatt titokban jeges vízzel borogattam az ágyékom. S a kezelésnek meg is jött a hatása. Másnap estére már a park sötét ösvényeit róttam, és Irmáról képzelegtem. Gyűlöltem ocsmány merénylete miatt, és mégis folyton magam előtt láttam gyönyörű testét, ahogy vonaglik előttem.
És ekkor megeredt a nedvem. Hogy végre szabadon távozhatott, fütykösömet szorongatva, mintha csak meg akarnám fojtani, vánszorogtam az éji ösvényeken, és hosszú szálakban lövöldöztem magvaimat a park virágaira, éjféli mohos köveire, a fák tövére. Újra meg újra. Mint egy éjjeli faun, aki mindent meg akar termékenyíteni a holdsugaras erdőben.
A nappali kúrák közben pedig lázasan töprengtem, hogy mi történt velem. Törtem a fejem, hogy a Krafft-Ebing Psychopathia Sexualisában ismertetett valamely betegség áldozata lettem? De hisz abban férfiak kérték, hogy hasonlókat tegyenek velük. És eszembe jutottak a bécsi, de már Pesten is működő örömházak, ahol mindenféle különös kéréssel fordulhatnak a lányokhoz bizonyos finom urak, hogy korbáccsal ostorozzák őket, vagy ápolónőnek öltözve ejtsenek szikékkel vágásokat

remegő testükön.De én semmi hasonlót nem akartam Irmától.
Én úgy kívántam őt ölelni, mint legutóbb Pesten. Meg akart alázni ez a démon, büntetni akar, mert azt hitte, hazudok? Komolyan vette ígéretemet, hogy őszinte leszek vele? Féltékeny rám? Pont ő? De hát mivégre? S ez így ment még három napig. A kezelések alatt magyarázatokat kerestem, éjszaka meg mint a bő forrás bugyogott elő belőlem a férfinedv, és képzelgéseim már az őrület határára sodortak, úgy vágytam a vörös hetérát.
S mivel a Bozóky család és a püspök kapcsolatáról mindent kifürkésztem már - az összes rokon nevét, korát, foglalkozását ismertem, hogy kit jegyeztek el, kit gyötör köszvény, és ezt hol gyógyíttatja -, éjszakai barangolásaim pedig kezdtek már legyengíteni, úgy döntöttem, visszatérek Budapestre.
Jegyzeteimbe merülve a tabáni házamban gyógyítgattam magam. Megpróbáltam feledni a megaláztatást és egy időre Irmát is. Legalább addig bírjam, biztattam magam, míg az új pénzcsapolást végre nem hajtom, melybe oly sok energiát fektettem.
Mit szépítsem, hidegvízzel teli ülőkádba menekültem, ha rám tört az átkozott buffet-dáma utáni kínzó vágy, s hogy a tervemet megvalósíthassam, igazi aszkézist vettem magamra, melyet mint gyakorló életművész igencsak szégyelltem. Hát kellett neked efféle kalandokba bonyolódni, női fülekbe gügyögni, hogy szeretlek? Hogy nem lesznek előtted titkaim?

Megőrültél, Trüffel? Egy ügyes csaló élvezze munkája gyümölcsét, készüljön a szakításokra, de ne engedjen ilyen közel magához senkit, mondogattam magamnak. Hát honnan tudta ez a nő, hogy hova utaztál? Ez nyomozott utánad! És mi lesz, ha kényesebb helyeken jársz, és akkor is szaglászik? Egy féltékeny nő zsarolása juttasson rendőrkézre?, tettem föl magamnak a legfenyegetőbb kérdést.
Hát kerültem a vörös démont.
Szeptember végére aztán, úgy-ahogy sikerült meggyógyítanom magam, már az éjszakákat is végigaludtam, s reméltem, hamarosan erre a nőre is úgy tekintek majd, mint addigi szerelmeimre: Magamat helyezve a középpontba. Mint afféle életélvező arra figyelhetek, hogy nekem mi a jó ebben a kapcsolatban. Mert arról nem tettem le, hogy még találkozom vele.
Egy kora-őszi reggelen aztán azt mondtam magamnak, felkészültél, barátom, indulhatsz.
Még aznap sürgönyt menesztettem a nyitrai püspöknek: Drága bácsikám, holnap délben a pozsonyi vonattal érkezem: Aurél.
Kiválogattam ruhatáramból a decens darabokat, melyeket dr. Tarnafalvi Bozóky Aurél miniszteri osztálytanácsos, a közoktatási minisztérium osztályvezetője szerepében kívántam viselni, és a hajnali gyorssal Pozsonyba utaztam, hogy ott átszálljak Nyitra felé.

A városka állomásán püspöki hintó fogadott, és már gurultunk is a Felsővárosba. Ahogy a Várhegy felé közeledtünk, gazdag polgárházak tűntek föl, aztán csinos paloták, az egyik sarkát óriási Atlasz tartotta, mindenütt a jólét jelei. Én meg dörzsölgettem a tenyerem, hogy lám, milyen szép helyen lakik az én bácsikám. De amikor a Várhegy kapuján áthaladtunk, és láttam, hogy egy igazi erődfallal körbekerített várban lakik Pali bácsi - kezdtem magamban így emlegetni, hogy könnyebben menjen majd szóban is - mit mondjak, meglepődtem. Erre azért nem számítottam. A templomokkal és palotákkal teletömött szirt tetején kinyílt a kép, a Nyitra folyó éles kanyarral vette körül a Várhegyet, s még egy ősi bástya is állt a főtemplomnak látszó épület mellett. Ekkor döntöttem úgy, hogy a tervezett szakítás összegét némileg megemelem. Hát ez nem is püspök, ez egy várúr, egy király! És akkor még ott a huszonháromezer hold szántó, a szeszgyárak, a gőzmalmok meg a téglagyárak több milliós jövedelme. Drága Pali bácsi, de jó is a te unokaöcsédnek lenni, sóhajtottam, mikor egy belső udvarban megállt a hintó.

A kedves rokon a palota bejáratának lépcsőjén állt, lila ornátusban, kövéren, széles mosollyal, ahogy csak egy joviális nagybácsit el lehet képzelni, aki éppen püspökként keresi kenyerét.
Aurél, tárta ölelésre karját, tíz éves voltál, mikor utoljára láttalak, kiáltotta, és hájas testét szuszogva vonszolta lefelé a lépcsőn. Igazán derék férfi lett belőled.
Szólni sem tudtam a meghatottságtól, csak átöleltem, majd a fülébe súgtam: drága Pali bácsi, de örülök, hogy annyi év után újra látlak.
És megvallom, hatalmas kő esett le a szívemről. Tehát jól tudta a húga, valóban nem kereste föl titokban sem Bozóky a bácsikáját, amire nagy esély ugyan nem volt, de mégse hagyhattam ki számításaimból, hogy - netán valami kártyaadósság vagy hasonló okból - mégiscsak járt erre. Egyre jobban kedveltem ezt a Bozókyt. Kiszámítható, álca nélküli nyárspolgár. Unalmas, de biztonságos szerep. A keleti szárnyban pompás lakosztályt utalt ki számomra a kedves rokon, és már indultunk is ebédelni. Megmutatom a konyhát, fogta meg a karom, ilyet még nem láttál.

És valóban. A boltívek alatt ódon szabadtüzű kályhák, egyik akkora, hogy ökröt forgathatnak a nyársán, a kemencékben több száz vendégre sülhet a kalács, a falakon rézedények, ismeretlen rendeltetésű konyhai csipeszek, fogók, üstök.
Négyszáz éves, kiáltotta a zajos konyhában bácsikám. Itt királyoknak és fejedelmeknek főztek. És az én szakácsaim sem utolsók, emelte föl ujját, majd személyesen tárgyalt a legtornyosabb süvegű konyhamesterrel, mely számomra igen jó jel volt: Ha ez maga irányítja a sütőházat, akkor nagy ínyenc lehet. Most helyrebillentheti a gyomromon Almádiban esett sérelmeket.
És az ebéd még a várakozásaimat is felülmúlta. Mikor a tompa színű freskók alatt az asztalhoz ültünk, és a püspök rámeredt az első fogásra - jobb kezét úgy tartotta, mint a macska a karmait, mikor gesztenyét kapar ki a tűzből, arca sugárzott a gyönyörűségtől, tekintetében afféle elmélyedés tükröződött, melyet könnyebb elképzelni, mint leírni -, Brillant-Savarin jutott eszembe. A francia szerint a született ínyencet már külseje is elárulja: arca kissé kerek, homloka alacsony, szeme csillogó, orra rövid, ajka húsos, nos pontosan így festett Pali bácsi is.

A lakomát - mert ez az ebéd, istenuccse, megérdemli ezt a kifejezést - nem írnám le részleteiben, legyen annyi elég, hogy a levesek, borjúhúsok, szárnyasok és vadak váltogatták egymást, s a fogások közötti szünetekben elmélyült beszélgetés folyt. És nem ám a magyar konyha fogásai kerültek asztalra! A bácsi gyakran múlatta idejét itáliai püspökök meg francia főapátok látogatásával, ahová főszakácsa is elkísérte, hogy kilesse a távoli konyhaszentélyek titkait. Hogy miért jöttem, és hogy miért éppen most, erről egy szó sem hangzott el, még csak a családi történetek sem kerültek elő. Bácsikám legbensőbb énjét tárta ki előttem, az ínyesség megszállottjaként mutatkozott be, és azt kutatta, hogy a kis Aurél miféle felnőtté cseperedett. És láthatóan abból kívánta ezt megtudni, hogy méltó társa-e a lakománál. Jó helyen kopogtatott. Minden szerénytelenség nélkül mondhatom, társa voltam az evésben, és az ételekről folyó beszélgetésben is.
A meglepetés a sütés lényege, mondja a szarvascombnál. Ahogy a forró zsiradékba mártva hirtelen boltozatot képezünk a húson, hogy benntartsuk nemes nedveit, hogy ezekben párolódjék.

De csak a legforróbb zsiradék alkalmas erre, emelem föl ujjam. Bölcs dolog egy falatnyi kenyeret belévetni a sütés előtt, s ha ez, mire ötöt számolunk, megpirul, akkor indulhat a sütés.
Úgy, úgy, jól mondod, fiam, bólogat.
És azt tudja-e, Pali bátyám, hogy amit mi királyi falatnak nevezünk, hogyan hívják azt az olaszok?
Na hogyan?
Hát kardinális falatnak! S igazuk lehet, ahogy téged elnézlek. A királyok ebédje szertartásosabb és rövidebb. Ferenc József királyunk is folyton siet az asztalnál. De egy bíboros vagy egy püspök, mutatok az asztalra, ez már igen. Bácsikám, ez aztán a lakoma! Elégedetten bólogat, hogy mindjárt a császárral és a bíborosokkal hasonlítgatom.
Tudod, öcsém, az isteni jog szerint az ember a természet királya. És minden, mit csak a föld ad, az ő számára teremtetett. Neki hízik a fürj és a tejhal, őérette illatozik a mokkabab főzete, az ő kedvére érleli gyöngyeit Pommery asszony pincéjében a pezsgő. Miért ne élveznénk hát a javakat, melyeket Isten nyújtott nekünk? Különösen, ha csupán múlékony dolgoknak tekintjük ezeket, melyek egyben a legalkalmasabbak arra, hogy hálára lelkesítsenek bennünket a világ teremtője iránt.

Talán ezért lehet, hogy a zárdák és a kolostorok oly szorgosan elöljártak az ínyesség fejlesztésében, adok neki igazat. Hát a La Cote-i Mária-fogantatásáról elnevezett zárdában készítették a legfönségesebb likőröket, az Orsolya-szűzek fedezték föl a cukrozott dió különféle módjait. És a Bernát rendi barátok! Micsoda receptekkel gazdagították az emberiséget?
És a borkészítésben, a sajtgyártásban, a kenyérsütésben is forradalmat hajtottak végre a szerzetesek, kiált lelkesülten, hogy aztán példákkal is alátámassza állítását.
Így telt a lakoma, teljes egyetértésben, Isten adományait és a klérus találékonyságát dicsérve. A desszert előtt aztán nagyot tapsolt a bácsi. Gyorsan mindent leszedtek az asztalról, de az édesség helyett négy kisebb tálat tettek elénk.
Ez csak az ínyenceknek járó meglepetés, kulcsolta imára a kezét, s bemutatta nekem az étkeket, mintha csak királyokkal és főhercegekkel ismertetne össze.
Borjúmirigy áttört rákkal, ez itt mellette halikra szarvasgombával, az a kék fenség egy kis tűzdelt és töltött csuka, az a veres méltósága pedig fogolyszárny áttört gombával. Voilá!

Hangos nyögésekkel és bravókkal kísérve kóstoltuk az ételfejedelmeket, kár, hogy én már addigra jóllakottan botladozom a gasztronómia Olimposzán.
Végül érkezett a desszert is, én pedig megjegyeztem, hogy milyen kegyes a Megváltó, hogy ily szerencsés hajlammal áldotta meg bácsikámat. Hogy nem a színpadok ledér tündéreiben, vagy a hazárdjáték démonjában találta meg szenvedélyét, hanem az evésben. Mennyivel jámborabb vágyaknak hódolsz, Pali bátyám, lantoltam neki.
Még hogy színésznők! Te Aurél, te nagy kópé vagy, fenyegetett meg nevetve, s mikor ezt mondta, hát elolvadt az arca, és ekkor már tudtam: megnyertem őt. A nagyúr szinte már a fiának tekintett.
A délutáni alvás után körbevezetett a püspökvárban, titkos folyosókat mutatott, melyek a templomokat kötötték össze, az ősi bástya történetét magyarázta, hogy ez tömlöc is volt, itt vakíttatta meg Szent István a lázadó Vazult.
Hagyjuk a börtönöket, bácsikám, vidámabb dolgokra vágyom én, utaltam a vacsoraidőre, de ő egy sekrestye melletti kincseskamrába kísért.

Perényi püspök ékszerei. Majd négyszáz évesek, mutatta. Ez meg Pálffy püspök monstranciája, simogatta a cseresznyényi drágakövekkel kirakott szentségtartót. S ahogy nézte a kincseket, valami hasonló elmélyedés tükröződött az arcán, mint amikor a tányérjára meredt.
A vacsoránál legyünk szerények, mondom, mikor az asztalhoz ülünk. A koporsókat olyanokkal töltik meg, akik este hat után túltömték magukat. És valóban, éppen csak csipegetek a hideg pecsenyékből, és a család dolgairól fecsegek, mert ő mindjárt a lakoma elején kijelöli beszélgetésünk irányát.
Aztán hogy van anyád?, kérdi.
Remekül. Nemrég tért vissza Füredről. Ilyenkor mindig kivirul.
Nekem is küldött anzixkártyát, abban is dicsérte a helyet. Csak tartsa meg Isten jó egészségben, küldöm is neki mindig a pénzt ezekre az utakra.
Nem győzünk imádkozni érted, bácsikám, azért a sok jótéteményért, mellyel a családot segíted. Hallom, Malvin néni nagyszombati trafiknyitásában is milyen bőkezűen segédkeztél.
Teszem, míg tehetem, pislant rám, de nem kérdem, mire gondol.

Nándi bácsiról mesélek, a Festetich-birtok nyugalmazott intézőjéről, hogy az ajándékba kapott vadászpuska mekkora örömöt jelentett neki, Zsiga bácsi gyerekeiről adok hírt, Jóskáról, akit a püspök protezsált be minisztériumi díjnoknak, Zsókáról, kit meg a múlt héten jegyzett el egy Szolnok megyei szolgabíró.
Pali bácsi csak bólogat, és egyre borúsabbá válik a tekintete. Okát nem mondja, én pedig nem kérdem.
A másnapi ebédnél is a családi eseményekkel traktálom, csupa jó hírrel, melyek mögött pénzével, kapcsolataival persze folyton ő áll.
Aztán a desszertnél már nem bírja, megkoccintja a villájával a tányért, és felhorkan.
De aztán siessen Zsóka azzal az esküvővel.
Farsangra meglesz.
Farsangra? Ki tudja, mi lesz velem addigra, pedig megígértem, hogy bebútorozok neki három szobát.
Leszegem a fejem, és várok.
Ide figyelj, Aurél, te benn ülsz a kultuszminisztériumban, ne mondd, hogy nem hallottál róla, mit terveznek? De ha megteszik velem azt a galádságot, hát nincs több támogatás, se Nándinak, se Zsókának, senkinek. Még anyád sem utazgathat abba a füredi üdülőbe.

Hallgatok, mert várom, mennyit tud. Hisz olykor épp az érintetthez jut el a legkevesebb a reá vonatkozó szomorú tervekből. Mondd csak öreg, mit tudsz.
És mondja is.
Hogy az én nyakamra koadjutort?! Hogy egy élete teljében lévő püspök nyakára egy újabb püspököt ültessenek, aki mindenben korlátozza? Ennél nagyobb szégyen nem érhetne. Mert ha beteg, magatehetetlen szolgája lennék az úrnak, bólintanék, hogy rendben, jöjjön a segítség, na de akkor sem egy ilyen ember, akit küldeni akarnak.
Pali bácsi, nem eszik olyan forrón a kását, ahogy főzik, hátha nem is olyan elvetemült ember ez a koadjutor.
Hát milyen lehet az istentelen Nógrád megyei főispán fia, akinek az apja nyolcezer hold árát pucolta el táncosnőkre Bécsben meg Párizsban? És még rám mondják, hogy nagyvonalúan kezelem az egyházmegye vagyonát, ezért csak a szent dolgokra terjedjen ki majd a hatalmam, a gazdálkodást meg intézze ez az ördögfattya? És persze a halálom után ő lép a helyemre. Mit gondolsz, mire kell neki a stallum? Hogy kitakarítsa innen a pénzt. Én meg majd a konyha ügyeibe sem szólhatok bele, nemhogy a birtok kormányzásába. Hát nem tudsz te semmit, Aurél?

De tudok, Pali bácsi. És mondom, nem eszik olyan forrón a kását. nézek a szemébe, de nem folytatom. A cukortartóval bíbelődök, aztán kényelmesen kevergetem a kávémat.
Ne bosszants, Aurél! Mondd, mire gondolsz!, csap az asztalra.
Holnap Bécsbe készülök hivatalos ügyekben. Van nekem ott egy jó emberem, egy Hofrat. Udvari titkos tanácsos, aki bejáratos Mária Dorottya főhercegnőhöz. Azzal rendbe lehet hozni ezt a dolgot.
A főhercegnővel?
Nem, a Hofrattal. A főhercegnő megközelíthetetlen. De az emberünk egy bizonyos összegért megpuhítja a fenséges asszony szívét. És akkor hiába kapaszkodik a koadjutor jelölt, az udvari kancellária megakadályozza a pápai kinevezést.
A püspök félretolja a süteményt, és egy darabig szótlanul mered maga elé.
És mennyi lenne az?, sóhajt végül.
Ötvenezer korona.
Ötvenezer korona? Irtózatos pénz az, te Aurél.
Pedig ennyi a taksája, sóhajtok, mint aki maga is arcátlanul soknak tartja az összeget.

A bácsi ekkor mély melankóliába esik, és nem akar tovább beszélni az ügyről. De másról sem, int hogy visszavonul. Csak este hét körül üzent utánam, hogy tarokkpartira vár, mert vendégei érkeznek.
A szokásos szerda esti tarokk, mondja a kártyaszobában némileg jobb kedvvel, és bemutatja vendégeit, az alispánt, az árvaszéki elnököt és a háziorvosát.
Az én nagybefolyású unokaöcsém, dr. Tarnafalvi Bozóky Aurél miniszteri osztálytanácsos, mutat rám, és elkezdődik a játék. Az öregurak oldalát erősen fúrhatja az én nagy befolyásom, mert faggatni kezdenek a pesti és a bécsi ügyekről, s bár a püspök nem szól bele a diskurzusba, komoly figyelemmel követi szavaimat.
Szóval most vizsgáztatsz engem? Kóstolgatsz a kapcsolataimból, mielőtt a pénzt kiadnád? Helyeslendő gondosság, mondom magamnak, az ember csak nézze meg, kire bízza a pénzét.

Ötperces audiencia, keveri a lapot az alispán, ennyit adott a császár Kossuth Ferencéknek.
Hát ha Kossuth, akkor miért nem Lajos, ha meg Ferenc, akkor meg miért nem Deák?, legyint az árvaszéki elnök, aztán felém fordul: És a miniszteri tanácsos úr hogyan értékeli ezt a patthelyzetet?
Kérem uraim, a passzív ellenállás kellemtelen dolog, de ártalmatlan az udvarnak. A parlament szájaskodik, a nép meg örül, hogy addig sem kell adót fizetnie. Szerintem, de megjegyzem, bécsi barátaim szerint is, veszélytelen a helyzet.
De hisz állítólag már tervek is készültek az ország katonai elfoglalásáról, folytatja az árvaszéki elnök.
De uraim, hagyjuk a politikát, veszi fel a kiosztott lapokat az orvos, valami pikánsabb témáról meséljen nekünk a tanácsos úr. Nemde, exellenciás uram?, pillant a püspökre.
(Na, Trüffel, méltóságossal voltál már te-ben, mondom magamnak, de exellenciással még nem. Látod, mindennek eljön az ideje.) A püspök kegyesen bólint, én meg belekezdek a Király utcai Tátra mulató botrányába.
A Pezsgős Lujza mulatójának a hátsó udvarból is volt bejárata, mely a szeparékba vezetett, innen mentek be az urak az ott várakozó hölgyekhez. Na, erre csaptak le minap a rendőrök. Hát, barátaim, amit ott találtak, arról e palotában nem szívesen beszélnék.

Csak beszéljen, biztat az orvos.
A püspök azonban rosszallóan csóválja a fejét, mire én váltok.
És uraim, azt hallották, hogy a császárt két éve még a Gotterhalte című darabjában oly nemtelenül gúnyoló Mérei Adolf most mibe fogott bele? Hát a Király színházban magyarra ültette át annak a Lehárnak a darabját, a Víg özvegyet, mesélem, s közben bácsikám arcát figyelem, de ő csak a lapjait lesi.
Na várjál, öreg, mondom magamban és folytatom: Csekonics Bandival és Keglevich Bécivel a múlt héten megnéztük. Hát uraim. Te Aurél, te ezekkel a grófokkal jársz színházba?, pillant föl kártyáiból a püspök.
Miért, bácsikám, ha a barátaimmal is mehetek szórakozni, miért mennék az ellenségeimmel? Járnék inkább a Szeless Adorjánnal, aki a Hentzi emlékművet robbangatta, és most megint feltűnt Pesten? Mert ő is jönne velem.
Mi dolgod neked azzal?, kérdi a bácsi.
Semmi. Ő ostromol engemet sajtóengedély-ügyben, mert megint kiadná a szennylapját, azt az Olvasd! címűt.
Ja úgy, mondja a bácsi. Én meg rádobok egy lapáttal.

De a nyári utazásom, hát az nagyszerűre sikeredett! A lovaregyletben szól nekem az Elemér, tudjátok, ő most az elnök, hogy: Aurél, nem jössz velem Marienbadba? Miért pont Marienbadba?, kérlek, mikor te Karlsbad-rajongó vagy, Elemér.
Milyen Elemér?, kérdi az árvaszéki elnök.
Hát a Batthyány Elemér, ő a lovasegylet elnöke, inti le az alispán.
Szóval átugrottunk hárman Marienbadba a nagy találkozóra, mert Szapáry Pali gróf is velünk tartott. Korábban Edward, aki mint trónörökös gyakran járt Pesten - néhány nagy kártyás meg a Blaue Katze táncosnői tudnának erről mesélni - Viktória mama halála után, mint brit uralkodó inkább már csak a reumáját áztatja a fürdőinkben. Tavaly aztán a kúrát megszakítva meglátogatta Bécsben az öreg császárt. Ő meg ahelyett, hogy Londonban adta volna vissza a vizitet, Marienbadba ment az angolhoz.
Hát nem közelebb van? Mióta megöregedtem, nekem sincs kedvem a nagyobb utakhoz, szólal meg az orvos.

Uraim, az volt aztán a kivonulás, folytatom. Mi is ott voltunk a fogadóbizottságban az állomáson, mikor Edward leszállt a vonatról, és Ferenc József nemcsak kezet fogott a hamiskártyás angollal, de kétszer meg is csókolták egymást. Na de ez semmi, mert mibe öltöztek? Nem fogják elhinni az urak. Edward osztrák tábornagyi, királyunk meg angol tengernagyi uniformisba. Ez ám az udvariasság!
Az ilyen elegáns gesztusok, ez a fürdődiplomácia alapozza meg két birodalom barátságát. Ezek aztán soha nem esnek majd egymásnak, bólint az árvaszéki elnök.
Este a fogadásra aztán mindenki már a saját egyenruhájában érkezett.
Azon is ott voltatok?, kérdi a püspök.
Képzeld, bácsikám, nekem kellett elintéznem a vacsorát azoknak a tehetetlen grófoknak. Kollwentz udvari tanácsos barátommal fölvetettem magunkat a listára.

A tarokkparti tehát jól sikerült, és lefekvés előtt bejelentettem a bácsinak, hogy holnap a déli vonattal indulok Bécsbe, de soha nem felejtem ezt a fejedelmi vendégséget. Kollwentz Hofratot nem hoztam szóba, bár egyre erősebben aggódtam, hogy több hónapos munkám kútba vész, de tudtam, nem erőltethetem a dolgot.
A reggelinél aztán váratlanul megkérdezte:
Te Aurél, harmincezer nem volna elég?
Kinek?, adtam az ostobát.
Hát annak a bécsi Hofratnak.
De Pali bácsi, hogyan gondolhatsz ilyet? Nem egy handlé zsidóval van dolgunk! Aztán a pénznek nagy része nem is az övé.
Hát kié?
Kié. kié. gondolhatod, kié. Azzal meg egyáltalán nem lehet alkudni.
Ezzel megint vége szakadt a beszélgetésnek, s csak akkor folytattuk, amikor a lakáj berakta úti csomagomat a hintóba.
Ugye találkozol most azzal a Hofrattal?

Hogyne. Több ügyet kell megbeszélnem vele.
Hát akkor intézd el az enyémet is!, A zsebébe nyúlt, s átadott egy köteg ezrest. Ötvenezer, nyögte.
Csakhogy észre tértél, bácsikám, mondtam neki. Egy héten belül értesítelek az eredményről. Megöleltük egymást, jól magamhoz szorítottam, és felszálltam a hintóra.
Olvastam később, koadjutort neveztek ki Nyitrára, hogy segítse az egészségében megrokkant, egyházmegyéje gyarapításában amúgy elévülhetetlen érdemeket szerzett püspököt. Gondolom, addigra már megismerte Pali bácsi Aurél unokaöccsét is, aki nyárspolgári szokásaival, szürke ízlésével korántsem tehetett rá oly kedvező benyomást, mint én, a hamisítványa. Hja az ember nem választhatja meg a rokonait! Hogy feljelentést tett volna az öregúr, arról nem hallottam, s bizonyára nem is tett. Hogy az udvar megvesztegetésére pénzt adott volna? Irmával persze hamarosan kibékültünk, de ez már egy másik történet.

[ « Vissza ]